Hogyan látom a világot?

E címmel jelent meg 1934-ben Albert Einstein kötete, melynek írásait maga válogatta. A Faust kiadó a könyvet már 1935-ben közreadta. A könyv eredeti címe Mein Weltbild volt. A Gladiátor Kiadó 1998-ban az első magyar kiadás felhasználásával adta ki újra.

A tudomány történetében egyedül Einstein volt az, aki még életében világszerte mitikus alakká vált. Végtelenül szerény volt, többnyire elhárította személyének magasztalását. Amikor szóba került Einstein, a tisztelet nem csak a tudósnak, hanem a humanistának, a nacionalizmus ellen küzdő, a diktatúra és a háború ellen következetesen harcoló embernek szólt.

Eszménye a demokrácia volt. Rámutatott, hogyan mérgezi az iskola és a sajtó a gyermekek és a tömegek lelkét a nacionalizmussal, amelyet "egy rokonszenves, de jogtalanul használt néven hazaszeretetnek neveznek".

A kötetet különböző műfajú írások alkotják. Einstein szellemi önéletrajzát: aforizmák, levelek, beszédek, előadások, publicisztika, portrék az elmúlt időknek és saját korának személyiségeiről, nagyobb tanulmány az elméleti fizika fejlődéséről, a relativitáselmélet népszerű magyarázata a sajtó kérésére.

A műben többször is visszatér a kutató vallásosságára, mint a kutatás legfőbb, legnemesebb hajtóerejére. Ez a vallásosság - a természeti törvények csodálata - Spinoza panteizmusával rokon.

Einstein soha nem sajnálta idejét, hogy válaszoljon ismeretlen embereknek, a hozzáforduló japán iskolás gyerekeknek éppúgy, mint világhírű kortársainak. (Hosszan tartó levelezést folytatott Sigmund Freud-dal.)
Mindig és mindenütt a cselekvő pacifizmus mellett szállt síkra, amely egyedül képes megakadályozni az újabb, még borzalmasabb háborúkat, amelyek pusztulással fenyegetik az emberiséget. "A technikai fejlettség olyan, mint egy borotva egy három éves gyerek kezében." Pedig amikor ezt írta, hol volt még az atommaghasadás felfedezése és gyakorlati alkalmazása, az atombomba.

Néhány részlet a műből:

Az élet értelméről

Mi az értelme létezésünknek és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni nem egyéb mint vallásosnak lenni. Te azt kérdezed: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen.
/13. oldal/

A kutatás vallásossága

Önök nehezen fognak olyan - mélyen kutató - tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emeberétől. Ez utóbbi részére az isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitől fél- magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek apja iránt érez; - lény, akivel bizonyos mértékben személyi kapcsolatban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.

A kutatót azonban áthatják minden történések okozati összefüggései. Az ő részére a jövő nem kevésbé szükséges és biztos, mint a múlt. Az erkölcsi az ő részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és az elrendeltetés értelme csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önző kívánságok igája alól fel tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokon annak, amely minden idők vallásos alkotó természeteit betöltötte.
/34. oldal/

Vallomás

Amíg a legcsekélyebb lehetőség nyílik részemre, csakis oly államban fogok élni, amelyben a polgárok politikai szabadságát, türelmességét és egyenlőségét törvény biztosítja. A politikai szabadsághoz a politikai vélemények szóbeli vagy írásbeli nyilvánítása is hozzátartozik éppen úgy, mint a türelmességhez az egyén minden meggyőződése iránti tisztelet.

Ezek a feltételek jelenleg nincsenek meg Németországban. Olyan embereket üldöznek ott, akik a nemzetközi megértés ápolásában különös érdemeket szereztek maguknak; közöttük sok kiváló művészt. Mint minden egyén, úgy minden társadalmi szervezet is beleeshet lelki betegségbe, különösen a megnehezített élet időszakában. A nemzetek kiheverik az ilyen betegséget. Remélem, hogy Németországban hamarosan megint egészséges viszonyok lesznek, és hogy a jövőben az olyan férfiakat, mint Kant és Goethe nemcsak időről-időre megismétlődő ünnepségekkel fogják megtisztelni, hanem tanaikat a közélet és a közfelfogás is átveszi.
/85. oldal/

A kutatás elvei /részlet/

Max Planck 60-ik születésnapi ünnepségén elmondott beszéd a berlini Fizikai Társaságban.

A tudomány temploma nagyon sokidomú épület. De éppen olyan különbözőek a benne megforduló emberek és azok a lelki hajtóerők, amelyek őket a templomhoz vezették. Sokan közülük túláradó szellemi erejük boldog érzésével foglalkoznak a tudománnyal; részükre a tudomány sport, erőteljes élmény és becsvágyuk kielégítése; de sok olyan ember is található e templomban, aki agygazdagságának áldozatát haszonlesésből hozza. És ha isten angyala leszállna, és kiűzné a templomból mindazokat, akik az említett két kategóriához tartoznak, a templom nagyon kiürülne; de azért mégis maradna bent néhány ember a jelen korból és a múltból is. Ezek közé tartozik a mi Planckunk is, és ezért szeretjük őt.
Nagyon jól tudom, hogy - elméletileg, könnyű szívvel - sok olyan értékes embert űztünk el, akik a tudomány templomát nagy, talán nagyobb részben felépítették; sőt sokaknál angyalunk igen keservesen tudna csak elhatározáshoz jutni. De bizonyosnak tűnik nekem, hogy ha csak olyan emberek léteznének, mint az elűzöttek, akkor a templom éppen úgy nem épült volna fel, mint ahogy kúszó növényekből nem nőhet erdő. Ezeknek az embereknek valójában az emberi tevékenység minden megnyilvánulása megfelel; hogy mérnökök, tisztek, kereskedők vagy tudósok lesznek-e, csak külső körülményektől függ. De most fordítsuk tekintetünket ismét azok felé, akiknek az angyal megkegyelmezett. Egészen különös zárkózott, magányos fickók többnyire, akik - közös vonásaik ellenére - kevésbé hasonlítanak egymásra, mint az elűzött sereg tagjai. Vajon ezeket mi vezette a templomba? A felelet nem egyszerű, és nem lehet egységes. Én Schopenhauerral együtt úgy vélekedem, hogy a művészethez és tudományhoz elvezető indokok egyik legerősebbike a fájdalmas nyereségű és vigasztalanul sivár mindennapi életből és a saját vágyainak örökké változó bilincseitől való menekülés. Az érzékenyebben hangoltakat ez kergeti ki a személyi létből az objektív látás és megértés világába; ez az ok azzal a vágyakozással hasonlítható össze, amely a városit lármás, áttekinthetetlen környezetéből ellenállhatatlanul a csendes hegymagaslatok felé vonzza, ahol a messzi pillantás csendes és tiszta levegőn hatol át, és nyugodt vonalakhoz simul, amelyek mintha az örökkévalóság részére teremtődtek volna. De ehhez a negatív okhoz még egy másáik, pozitív is társul. Az ember igyekszik magában a világról - megfelelő módon- egy leegyszerűsített és áttekinthető képet alkotni, és így az átélés világát azáltal legyőzni, hogy azt - bizonyos fokig - ezzel a képpel helyettesíteni. ezt teszi a festő, a költő, az elméleti filozófus és a természetkutató; mindenik a maga módján. Ebbe e képbe és kialakulásába helyezi át érzésvilágának súlypontját, mert így keresi azt a nyugalmat és biztonságot, amelyet a kavargó személyi élmények túl szűk körében nem tud fellelni.
Vajon milyen szerepet foglal el mindezek között a lehetséges világképek között az elméleti fizikus világképe? Ez a kép a legmagasabb követelményeket támasztja ábrázolásának szorosságával és pontosságával szemben, és ezt csak a matematikai nyelv használata kölcsönözheti. A fizikus anyaga annál szerényebb, mert meg kell elégednie azzal, hogy az élményeink részére hozzáférhető legegyszerűbb jelenségeket vizsgálja, mert az összetettebb jelenségeket az emberi szellem nem tudja olyan kifinomult pontossággal és következetességgel rekonstruálni, mint amilyet az elméleti fizikus megkövetel. A legtökéletesebb világosság, tisztaság és biztonság a teljesség rovására. Mi lehet azonban a vonzó azon, hogy a természetnek egy ilyen kis részét pontosan megragadjuk, és minden finomabb és összetettebb részt félénken és bátortalanul érintetlenül hagyjuk? Megérdemli az ilyen csüggedt fáradozás eredménye, hogy a büszke "világkép" névvel illessék?
Azt hiszem, hogy ez a büszke elnevezés megérdemelt, mert azok az általános törvények, amelyeken az elméleti fizika gondolatrendszere nyugszik, igényt tartanak arra, hogy minden természeti jelenségre érvényesek legyenek. Minden természet - és életfolyamat képét, illetve elméletét meg kellene bennük találni - a tiszta gondolati dedukció révén -, ha ugyan a dedukció folyamat nem haladná messze túl az emberi gondolkodás teljesítőképességét. A fizikai világkép nem elvből mond le a tökéletességről
A fizikus legfőbb célja, tehát azoknak az általános elemi törvényeknek a kutatása, amelyekből - tiszta dedukció útján - a világképet megalkothatjuk. Ezekhez az elemi törvényekhez azonban nem logikus út, hanem csakis a tapasztalati beleélésen alapuló intuíció vezet. Ennek a módszernek a bizonytalansága azt az érzést kelthetné, mintha az elméleti fizikában tetszésszerinti számú magában véve megindokolt rendszer létezhetne; ez a vélemény elvileg tényleg találó. De a fejlődés azt mutatta, hogy az összes elképzelhető rendszerek között egyetlenegy rendszer volt csak, amely a többi fölött állónak mutatkozott.
/121.-123. oldal/

Albert Einstein Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1998-ban megjelent kiadása felhasználásával.

Forrás: Sulinet