HTML

Ez meg amaz

Vegyesen ez meg az, ami engem érdekel.

Friss topikok

  • darthhouse: A Nagy Galéria nem más, mint egy rámpa. Semmi más nem kell egy piramis építéséhez, csak hosszú erő... (2012.06.09. 15:30) Piramisépítő technika
  • darthhouse: Nos, nem egészen. A hasonlat úgy helyes, hogy a hullám az a henger, és ennek egyik metszete a kör... (2012.06.09. 15:21) Az anyag kettős természete

Címkék

Archívum

Mindenki ünnepe

2012.06.01. 09:13 Kico

M I N D E N K I   Ü N N E P E

MÁRCIUS   ÖRÖK



Kérdezzünk meg száz magyart itt vagy a világ bármely részén, hogy melyik a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepe! Legalább kilencvenkilenc gondolkodás nélkül fogja rávágni: március 15-e. Szép dolog ez! Az ünnep tehát minden magyaré, minden rendszer, a legkülönbözõbb politikai irányzatok, mozgalmak és pártok, a legkülönbözõbb gondolkodású emberek vallják magukénak. Persze, azt is kijelenti mindegyik: március 15-e szellemének õ, csakis õ az egyetlen igazi örököse. Jól példázzák ezt a dualizmus korától 1990-ig terjedõ idõszakból válogatott szemelvényeink.

A szabadságharc leverése után betiltották ezt az ünnepet. Amikor 1860. március 15-én a fiatalok az utcára vonultak, hogy megkoszorúzzák a vértanúk sírját, a katonaság közéjük lõtt, többen megsebesültek, egyikük belehalt sérülésébe. További hét évig az ifjúság szabadban tartott összejöveteleken emlékezett Petõfi napjára.

A kiegyezés után már nem volt tilos a megemlékezés, de illojálisnak tartatott, sértette az uralkodó ház érzékenységét. Így érkezett el 1848 ötvenedik évfordulója. Szó nélkül elmenni mellette képtelenség volt, de manipulálni annál inkább lehetett. A hivatalos Magyarország ünnepelt.

„... Az lesz a nagy nap, amikor március 15-én és mindazokon a napokon, amelyeken a nemzet ünnepel, az ünneplõk élén a magyar király tartja a háromszínû zászlót. A nemzeti érzület legfõbb szimbóluma a korona, elsõ bajnoka, aki a koronát viseli. A költõ nemhiába mondta: a legelsõ magyar ember a király... És amitõl minden magyar ember szeme könnybe lábad, amiért éjben megremeg minden magyar emberben a lélek: attól ne ragyogjon tündöklõbb tûzben, ne égjen túlvilágibb fénnyel Szent István koronáján a drágakõ?" (BUDAPESTI HÍRLAP, 1898. MÁRCIUS 15.)

A megelégedettséget és megbékélést hirdetõ ünnepi szónokokkal szemben más hangot ütöttek meg a szociáldemokraták: „...Azért vonultunk ki Petõfi szobra elé, mert szégyenkezve tapasztaltuk, hogy miként becstelenítik meg Petõfi emlékét azon nyárspolgár lelkek, akik minden március 15- én összegyûlnek szobra elõtt... Kivonultunk Petõfi szobra elé, hogy megmutassuk, mi szerint mi vagyunk azok, akikben Petõfi szelleme tovább él mindaddig, amíg gyõzedelmeskedni [nem] fog..." (NÉPSZAVA, 1899. MÁRCIUS 17.)

1919



A dualista rendszer összeomlott. Romjain új örökösök léptek fel: „A diadalmas forradalom elsõ márciusi ünnepe ünnep az ünnepek között, az idõk végéig piros betûs napja a magyar historia ünnepszegény kalendáriumának. Amirõl hetven év elõtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15-e többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petõfi szobra elõtt, afféle félig tiltott, félig megengedett és az illendõség korlátai közé beszorított »emlékezzünk régiekrõl« - de ne nagyon, csak annyira, amennyire a dinasztiának és a hadseregnek kedves, hanem immár fölszabadított ünnepe a magyar népnek..." (MAGYARORSZÁG, 1919. MÁRCIUS15.)

Landler Jenõ így beszélt a Petõfiszobornál 1919. március 16-án: „...A magyar ugaron a tavaszi szél sohasem súgta még bíztatóbban proletárfülekbe, hogy »lesz még egy március«. És ha tudjuk, hogy közel az idõ, amikor álmaink valóra válnak, akkor elmondhatjuk, hogy a mi munkánk nem volt hiábavaló. Ez az utolsó március, amikor arról beszélünk, hogy lesz még egy március..." (NÉPSZAVA, 1919. MÁRCIUS 18.)

1920-1945



Az ellenforradalom gyõzelme után az új rendszer törvénybe iktatva nemzeti ünneppé szentelte március 15-ét.

 

Az ország 1923-ban Petõfi születésének 100. és a március 15-ei forradalom 75. évfordulóját ünnepelte. Az ünnepi beszédekben a korigénynek megfelelõen új tartalom jelentkezett. A központi ünnepségen Sipõcz Jenõ, Budapest polgármestere mondott ünnepi beszédet: „...Petõfi Sándor, a nagy magyar költõ, a legendás nemzeti hõs, tragikus sorsú mártír születésnapjának megünneplésére jöttünk össze. E pillanatban mindenütt, túl az emberkéz alkotta határokon, mindenütt, ahol magyarok élnek a hármas halom és négy folyó magyar könnyel és vérrel öntözött országában egységesen borulnak le halhatatlan szelleme elõtt. Szelleme kiszáll a jeltelen sírból és végignéz a magyar földön és viszi mindenüvé a magyar jövõnek, a magyar feltámadásnak soha el nem múló dalait..." (MAGYARORSZÁG, 1923. MÁRCIUS 16.)

 

A Bajtársi Egyesületek ünnepi emlékezésén Bajcsy-Zsilinszky Endre szónokolt: „1848. március 15-e történelmi március volt, amely széttörte a rabság bilincseit. Ezt a márciust azonban meghamisították a szószátyár hazafiak és meghamisították azok, akiknek a forradalom csak öncél volt és nem eszköz. Ezek elsikkasztották a nemzeti eszmét... Ma új honfoglalás elõtt állunk. Mert mi a miénk ma? Miénk talán Budapest, vagy a Felvidék? Miénk talán a gazdasági élet, a tõzsde, az irodalom, a sajtó? Vissza kell szereznünk mindenütt az elvesztett pozíciókat..." (MAGYARORSZÁG, 1923. MÁRCIUS 16.)

 

Az 1930-as évek második felében a népi írók kialakuló csoportja az agrárkérdés megoldására vállalkozott és - egy sor más demokratikus követelést is felvetve - mindinkább politikai mozgalommá vált. 1937. március 15-én bontott zászlót a Márciusi Front, amelyet a falukutató írók, baloldali egyetemisták és más antifasiszta értelmiségi csoportok hoztak létre. Tizenkét pontból álló programjukat az Egyetemi Kör múzeumkerti ünnepségén hozták nyilvánosságra, ahol a népi írók nevében Féja Géza beszélt: „1849 óta március 15-e mindig azt jelentette, hogy kiálltak és Petõfi Sándor nevében és Petõfi Sándor árnyékában hazudoztak... Ma dilettáns politikusok, dilettáns publicisták himnuszokat zengenek arról, hogy micsoda nagy áldozatot hozott a magyar nemesség, amikor elõjogairól lemondott. Nos, ez a lemondás, ez a történelmi áldozat a valóságban nem volt ilyen nagyszerû valami, mert a magyar jobbágyság csak egy töredékének adtak földet, a zsellérség, a magyar parasztság több mint fele továbbra is föld nélkül maradt. A Tiszántúlon a föld nélküli zsellérségnek száma ugyanannyi, mint 1848-ban volt. Ránk nõ a német kérdés, amely ellen csak úgy lehetne védekezni, ha a Dunántúlon telepítünk, telepítünk és telepítünk. Barátaim! Ha javulást akartok, álljatok a magyar parasztság mellé, hogy a történelem követelményeit megvalósíthassa!"

 

1942. Folyik a második világháború. Március 15-e és a szabadságharc példája alkalmas arra is, hogy a frontra menõ katonákat fellelkesítse. Kállay Miklós miniszterelnök így buzdított rádiósorozatában: „...ahogy 1848-ban elõször fegyvert kellett ragadnunk, éppúgy most is - mert nincs föld, nincs munka, nincs polgári jólét, míg az örök nagy ellenséget, a német, az orosz kommunizmust le nem vertük. ... Háborúba megyünk. Elõl megy a márciusi fiatalság, biztosan tudom, hogy gyõztesen tér haza. Mire hazajön, mire vége a harcnak - nem a világosi fegyverletétel lesz a vég -, itt minden hazajövõ katonát és itthonmaradottját, erre én teszek fogadalmat, nem õszirózsás forradalom, nem 1918 és 1919, hanem otthon, munka és emberi lét kell, hogy várja..." (MAGYAR NEMZET, 1942. MÁRCIUS 17.)

 

Ugyanakkor az e napon az újonnan alakult Magyar Történelmi Emlékbizottság által rendezett megemlékezés a Petõfi-szobornál a magyar közvélemény fokozódó háborúellenes hangulatát fejezte ki.

 

1945-1959



Nem tekintve a korszak elsõ két esztendejét, a hatalomra került kommunisták úgy sajátították ki az Ünnepet, hogy az már önnön paródiájává vált.

 

Az országgyûlés 1948-ban törvénybe iktatta a magyar forradalom és szabadságharc »jelentõségét« (hogy aztán egy 1951-ben kiadott minisztertanácsi rendelettel munkanappá nyilvánítsa). A centenáriumi ünnepségsorozatot március 9-én Kádár János, a kommunista párt helyettes fõtitkára nyitotta meg Csepelen: „...Ez az esemény kettõs jellegû: a szabadságharcot és egyúttal az építést is ünnepeljük. ... Hogy a nagy magyar szabadságharc ünnepét itt Csepelen ünnepeljük elõször, az egyben jelképe is valaminek. Sokszor beszéltünk vörös Csepelrõl; most március 9-én lett Csepel igazán vörös, amikor megértette, hogy a magyar nép legfõbb érdeke: többet és jobban termelni, hogy gazdagabb, boldogabb és szabadabb legyen a magyarság..." (SZABAD NÉP, 1948. MÁRCIUS 14.)

 

A Kossuth Lajos téri díszünnepségen március 15-én Rákosi Mátyás, a kommunista párt fõtitkára volt a vezérszónok: „...A magyar nép útja egyenesbe fordult. Nekünk jutott az a történelmi feladat, hogy valóra váltsuk és beteljesítsük mindazt, amiért 1848 hõsei Kossuthtal, Petõfivel, Táncsiccsal az élükön küzdöttek... A magyar népi demokrácia szerencséjére a nemzetközi helyzet ma gyökeresen más, mint 1848- ban volt... Most megvalósulhatott Kossuth legforróbb vágya: a testvériség magyar, szláv és román között. Ennek a testvériségnek jele az a kölcsönös segítségnyújtási szerzõdés, amelyet Moszkvában a szovjet nép nagy vezérének, Sztálin generalisszimusznak a jelenlétében aláírtunk. (Tomboló taps és lelkesedés.)" (SZABAD NÉP, 1948. MÁRCIUS 17.)

 

A következõ években a helyzet fokozódik: „...Százkét esztendõvel 1848 márciusa után »van már hazánk, van mit védenünk«. És kell is védenünk. Vannak már »belsõ bitangok «: kémek, kulákok, klerikális reakciósok, akik népköztársaságunk elleni gyûlöletükben minden gaztettre készek. Van még nemzetközi reakció, amely soha õrjöngõbben nem fenyegette a világ dolgozóinak életét és szabadságát, a kis országok függetlenségét. Világos után azt hitte a magyar nép, hogy Haynaunál kegyetlenebb hóhéra nincs a nemzetközi reakciónak - Horthy, Szálasi, Hitler megmutatták, hogy tévedtünk. Az amerikai imperialisták Tito- és Rajk-féle banditái minden eddiginél szörnyûbb sorsot szántak népünknek..." (SZABAD NÉP, 1950. MÁRCIUS 15.)

 

1958. március 15-én a Nemzeti Múzeum elõtt tartott ifjúsági nagygyûlésen Komócsin Zoltán mondott ünnepi beszédet. Az 1848-as forradalom eszméire, hõseire való hivatkozással árulónak és bitangnak nevezte az 1956-os forradalmárokat: „...Száztíz év alatt sokszor meghamisították a 48-as eszméket, sokszor fölhasználták népáruló, megtévesztõ célokra. De ami 1956 októberében történt, az minden elõzõnek a felülmúlása. Az 1956 októberi ellenforradalom 1848-as jelmezben vette kezdetét. Valójában ugyanazt tették, mint a 48-as forradalom és szabadságharc árulói, az akkori »belsõ bitangok«. Az 56-os ellenforradalmárok ... a 48-as reakció folytatóiként léptek fel ... Az ellenforradalom erõinek megsemmisítéséért folytatott küzdelmünk harcot jelentett és jelent azért, hogy Kossuth, Petõfi és Táncsics zászlaja és eszméi újra tisztán, fényesen ragyogjanak." (MAGYAR IFJÚSÁG, 1958. MÁRCIUS 14.)

 

1960-1990



Az 1960-as évek elején stílusváltás következett be. Kádár János új jelszava: „Aki nincs ellenünk, az velünk van". Ez tükrözõdik az ünnepi beszédek tartalmában, hangnemében is. 1969-ben újabb manipulációval igyekeztek csökkenteni az 1848. március 15-ei forradalom szerepét: megszületik a Forradalmi Ifjúsági Napok, a három tavasz (1848. március 15., 1919. március 21. és 1945. április 4.) egymásra épülõ ünneplésének gondolata. Az ünnepi szónokok beszédeikben a „hétköznapok forradalmiságát" hangsúlyozzák.

 

Az újabb Petõfi-évforduló évében, 1973-ban Kállai Gyula így beszélt: „A nép szeretetét, a helytállást most másként, legfõképp munkával, tanulással kell igazolnunk. Bizonyára akadnak, akik ezt nem érzik elég vonzónak, nagyszerûnek és felemelõnek. Pedig a béke, az építés munkája - ha tetszik: romantikája - méltó leginkább az emberhez. Hatni, alkotni, gyarapítani - ez a mi legfõbb és legszentebb kötelességünk!" (NÉPSZABADSÁG, 1973. MÁRCIUS 16.)

 

A fiatalságot azonban egyre kevésbé elégítik ki a „kincstári" ünnepélyek. Másképp, a saját módján, a saját értékei szerint akar ünnepelni, s ezt a „forradalmi romantikát" a hatalom megengedhetetlennek tartja. Elõször 1973-ban ütlegelik a rendõrök a Petõfi- szobor környékén békésen gyülekezõ fiatalokat.

 

Az 1980-as években az ifjúság márciusi akciói a Petõfi- és a Bem-szobornál, a Batthyány-örökmécsesnél egyre gyakoribbak.

 

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1987. december 15-ei határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítja.

 

A frissen alakuló demokratikus szervezetek hívó szavára 1989-ban óriási tömeg vonult az utcára, hogy hitet tegyen a 48-as forradalom eszméi, a függetlenség és demokrácia mellett. Új erõk jelentkeztek: „Sortûz nem dördült, vér nem folyt Pest utcáin. Egy pöccintés elég volt: felemelte szavát a nemzet, csak meglendültek az öklök s a korhadt rend kártyavárként omlott össze. Akiknek érdekük lett volna védeni a belülrõl szétrohadt társadalmi rendszert, azok is hallgattak. Korcs társadalomnak korcsok a vezetõi, a hivatalnokai, lakájai. A hatalom urai reszketni méltóztattak, s ahogy tudták, mentették irhájukat. Az ostobák szipákoltak, a gazemberek összeharácsolt vagyonkájukat menekítették, az okosabbja tudta: törvénytelen, népellenes, hazug uralmuk véget ért. Legjobban még akkor járnak, ha báránybõrbe bújnak és felajánlják szolgálataikat az új rendnek." (SZIGETHY GÁ- BOR, FIDESZ HÍREK, 1989 MÁRCIUS)

 

Összeállította: MÁTHÉ PÁL

forrás: sulinet

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ezmegamaz.blog.hu/api/trackback/id/tr984558652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.