Az anyag kvantummechanikai leírásának meglepő, a klasszikus fizikától alapjaiban eltérő sajátosságai közül a legjellegzetesebb az a tulajdonság, amelyet „kettős természetként” ismer meg minden középiskolás.

A minket körülvevő anyagi világ két alapvető megnyilvánulási formája a hullámszerűség és a részecskejelleg. Klasszikus fizikai tapasztalataink alapján a hullámszerűen viselkedő dolgok jól elkülöníthetők a részecskeszerűektől, mint ahogy könnyen megkülönböztethető egymástól a hullámok terjedése s a részecskék mozgása, a hullámzó Balaton és a géppisztolysorozat. Jellegzetes hullámtulajdonság az interferencia képessége, azaz a hullámok periodikus összegződése a hullámtérben, ami olyan speciális hullámszámtanhoz vezethet – például két azonos frekvenciájú, azonos amplitúdójú, de ellentétes fázisú hullám esetén –, ahol valami meg valami összege a semmivel egyenlő. A klasszikus fizika testei nem interferálnak, ilyen bűvészmutatványra két kölcsönható test nem képes. A klasszikus fizika megállapítása tehát a hullámok és részecskék kérdésében a következőképpen foglalható össze:
Ami részecske, az nem hullám!
Ami hullám, az nem részecske!
A részecskeszerűség és a hullámszerűség egyértelműen szétválasztható, ezen tulajdonságok kizárják egymást.
A XIX. századi klasszikus fizika alapján hullámnak leírt fény a kvantummechanika szerint kettős természetet mutat. Bizonyos kísérletekben a fény hullámként nyilvánul meg, míg más kísérletekben részecskeként. Ugyanez a kettősség elmondható a kezdetben apró golyóval modellezett elektronról is.
A kettős természet azért igazán zavarba ejtő tény, mert logikai abszurditásnak tűnik. Hiszen minden olyan kísérlet, amely például a fény részecsketermészetét igazolja, egyben cáfolata a fény hullámtermészetének. Az elektron hullámtermészetét igazoló elektroninterferencia kísérletek pedig az elektron részecskemodelljét cáfolják. A részecske és hullámtermészet a klasszikus fizika logikájával nem egyeztethető össze. Hibás elképzelés azt feltételezni, hogy az anyag kettős természetének jelentése csak annyi, hogy az anyag – legyen szó a tipikusan hullámként megismert fényről, vagy akár a jellemzően részecskeként ismert elektronról – létezésének bizonyos szakaszaiban részecskeként, máskor hullámként viselkedik.
De akkor mi a megoldás?

Mindenesetre nem kell feladnunk a logikus gondolkodás szabályait, ha ezt a problémát meg akarjuk oldani. Persze, bizonyos veszteségekkel szembe kell néznünk. Le kell mondanunk a világ szemléletességének illúziójáról, amit egyébként amúgy sincs jogunk feltételezni. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a világot modelljeinken keresztül ismerjük meg, s a klasszikus fizikai világ szemléletességének képzete abból fakadt, hogy a valóságról alkotott szemléletes modelljeinket összekeverjük magával a valósággal. Tehát a modell tulajdonságait, például a szemléletességet, önkényesen a valóságra is vonatkoztatjuk. Ha ezen a megszokáson túllépünk, akkor kimászhatunk a kettős természet logikai csapdájából. Végül is a SZEMléletességre való törekvés a látás érzékszervének misztifikálása a megismerés SZEMpontjából. Látásunk mai teljesítőképességét fán ugráló őseink korában fejlesztette ki az evolúció, egy olyan időszakban, amikor a kvantummechanika nem tudása nem jelentett semmilyen hátrányt a létért folytatott küzdelemben.
Ne vágyjunk mindenáron arra, hogy a világ szemléletesen, jól elképzelhetően nyilvánuljon meg számunkra, de ne mondjunk le arról, hogy logikánkat érvényesítsük a megismerésben!
A kvantummechanika világa, vagy inkább kvantummechanikai leírásunk a világról, logikus, ha nem is szemléletes.

A nyelv nehézségei

A kvantummechanika nyelve, azaz a mód, ahogy a kvantummechanika körébe tartozó jelenségekről, tényekről beszélni tudunk, azonos a klasszikus fizika nyelvével, ugyanakkor a kvantummechanika alapvetően más, mint a klasszikus fizika. Ez a tény számos félreértés forrása. A mellékelt történetben három alapvetően különböző minőségről esik szó: a téglalapról, a körről, a hengerről. A henger bizonyos viszonylatokban téglalapként, más helyzetekben pedig körként észlelhető. A két dimenzióban a „körség” és a „téglalapság” kizárja egymást, de a mi háromdimenziós világunkban a henger a „körség” és a „téglalapság”, a szögletesség és szöglettelenség sajátos harmóniája. De a henger nem kör, mint ahogy nem is téglalap. A „hengerség” mégis feloldja magában ezt a kettősséget. Nagy ára van ennek az eredménynek! A henger a kétdimenziósok számára nem lehet szemléletes.
Ha a fénnyel foglalkozunk, beszélhetünk elektromágneses hullámokról, vagy akár fotonokról is. De beszéljünk bármelyikről, már nem magáról a fényről esik szó, hanem a fény és a megfigyelő kölcsönhatásának következményeként részecskeként (foton) vagy hullámként (elektromágneses hullám) megnyilvánult fényre vonatkoznak megállapításaink. Tehát itt is három, egymástól jól elkülöníthető minőségről van szó. A fényről, amely az objektív valóság része, de számunkra nem szemléletes (henger), a fotonról, amely a fény és a megfigyelő kölcsönhatásának következményeként létrejött részecskeszerű állapot (téglalap) és a fényhullámról, amikor a fény és a megfigyelő kölcsönhatásából hullámszerű állapot származik (kör).
Berkeley püspök szerint létezni annyi, mint észlelve lenni, azaz a dolgokról önmagukról beszélni értelmetlen. Ha ezt a logikát követjük, megszabadulhatunk a három minőség közül az elsőtől, mondhatjuk azt, hogy fény nincs, csak fényhullám vagy foton, mint ahogy a kétdimenziósok ilyen erővel kijelenthetik, hogy henger nincs, csak kör vagy téglalap. De most ne ezt az utat járjuk!
Hogyan fogalmazható meg ezek után az anyag kettős természete a fényre vonatkozóan?
A fény nevű komplex fizikai jelenség rendelkezik azzal a sajátos tulajdonsággal, hogy a megfigyelőkkel (kísérleti berendezéssel) való kölcsönhatásában hol részecskeként, hol hullámként nyilvánul meg.
A részecske és hullámtermészet ellentmond egymásnak, de nem mond ellent a fény nevű összetett jelenségnek.
A kettős természet nem logikai ellentmondás, hanem a világ leírásában elsődleges útmutatóul szolgáló makroszkopikus tapasztalatok alapján felépített szemléletes modellek és a kvantummechanika mikrovilága között húzódó szakadék.
Az elektron és kölcsönhatásainak leírásánál még nagyobb nehézségekbe ütközünk, mint a fény esetében. Míg a háromféle minőségre a fény esetében három kifejezésünk van: fény, fényhullám, foton – bár az első kettő nem különül el egymástól teljesen –, addig az elektron nevű, megfigyelőktől független jelenségre és annak hullámszerű, illetve részecskeszerű megnyilvánulására csak két kifejezés van: az „elektron” és az „elektronhullám”. Ha értelmesen akarunk beszélni az elektron kettős természetéről, szótárunkat célszerű kibővíteni. A probléma feloldására némi gátlástalansággal a következő elnevezéseket javaslom:
elektron – a megfigyelőtől (kísérleti eszközöktől) független komplex jelenség
helektron – egy adott kísérleti elrendezésben hullámszerűen megnyilvánuló elektron
relektron – egy adott kísérleti elrendezésben részecskeszerűen megnyilvánuló elektron.

Az elektron kettős természete tehát azt jelenti, hogy az elektron hol helektronként, hol meg relektronként valósul meg egy konkrét kísérleti elrendezésben.
Figyeljük meg a következő mondatot, amelyet bármilyen fizikatankönyvből idézhettünk volna:
„A kétréses kísérlet az elektron hullámtulajdonságát igazolja. A két rés mögött, az ernyőn az elektronágyúból kilőtt, s egyesével becsapódott elektronok interferenciaképet hoztak létre. Vajon melyik résen mentek át ezek az elektronok? Az interferenciakép kialakulásának logikáját követve, azt kell mondanunk, hogy mindkettőn egyszerre.”
Hogyan fogalmazhatnánk úgy, hogy a kettős természet logikáját ne sértsük meg, s ezzel elkerüljük a nyomasztó ellentmondásokat?
A kétréses kísérletben az elektron hullámszerűen, tehát helektronként nyilvánult meg. Ezt az interferenciakép bizonyítja. Azt értelmetlen megkérdezni, hogy melyik résen mentek át az elektronok, mivel a rés és az elektronok kölcsönhatása során alakult ki interferenciakép, azaz az elektronok helektronokként nyilvánultak meg.
„Ha a kísérlet körülményeit úgy változtatjuk meg, hogy azonosítani lehessen, hogy melyik résen mentek át az egyes elektronok, akkor az interferenciakép eltűnik, s helyette e részecskeszerű eloszlásra jellemző becsapódási képet kapunk az ernyőn.”
Ez a megfogalmazás az elektront és a relektront mossa egybe. Mit mondhatnánk helyette:
A kísérlet körülményeinek megváltoztatásával elérhető, hogy az elektronok részecskeként (relektronként) nyilvánuljanak meg. Ekkor sem helyes azt állítani, hogy az elektronok az egyik vagy a másik résen mentek át, hiszen abból a tényből, hogy az elektronok és a megfigyelő (kísérleti körülmények) közötti kölcsönhatás relektront eredményezett, nem következik az, hogy ezen kölcsönhatás előtt az elektron relektron volt. Sőt bizton állíthatjuk, hogy a relektronná válás előtt még csak elektronról beszélhetünk, amely ha rendelkezne a valamely résen való áthatolás képességével, már nem elektron, hanem relektron lenne.
A kérdés egy kicsit olyan, mintha egy petesejtet arról faggatnánk miután „lánnyá termékenyült”, hogy milyen volt a neme a megtermékenyülés előtt...
Persze, mindezeket nem azért írtam le, hogy megváltoztassam a nyelvet. Az sem volt célom, hogy egyszerű mondataink helyébe körmönfont körmondatokat csempésszek, de azt feltétlenül érdemes hangsúlyozni, hogy ha szét tudjuk választani magunkban az absztrakt, s ezért közvetlenül meg nem tapasztalható mikroszkopikus szintű kvantummechanikai jelenséget, s annak egymást kölcsönösen kizáró makroszkopikus megnyilvánulásait, akkor talán nem fogjuk annyira ellentmondásosnak érezni a kvantummechanikát.

Horányi Gábor

Forrás: Sulinet / Élet és Tudomány

Bomlás és átalakulás

Összeállította: BÕDY ZOLTÁN

Forrás:Sulinet / Természet Világa

A Mars Global Surveyor amerikai űrszonda, mint arról legutóbbi Kozmikus Krónikánkban beszámoltunk (ÉT 1998/15) 1997 szeptembere óta elképesztően részletes és érdekes képeket készít a szomszédos vörös bolygó felszínéről. A program irányítói egy látványos felvételsorozat készítésére vállalkoztak április 5-én, amikor az űrszonda a marsi Cydonia-terület fölött repült el mintegy 444 kilométer magasságban. E területről egy 1976-ban készített felvételen egy emberi archoz hasonlító, 1,5 kilométer hosszú alakzatot fedezték fel (lásd a hátoldal betétképét). Most a Mars Global Surveyor a Cydonia egy 4,4 x 83 kilométeres sávjáról közvetített képet a Földre. E felvételnek egy darabját terítettük írásunk alá. A felső részen a nevezetes arc, alul pedig a D-M piramis egy része található. A piramis nem más, mint egy marsi tanuhegy, s ugyanez mondható el az arcról is. Ám hogy a dolog még egyértelműbb legyen, az arcot kinagyítottuk a hátlapon. Az alakzat körvonala a Kossuth-címerre vagy egy honfoglalás kori tarsolylemezre emlékeztet. Az arc – a száj, a szem és az orr – helyén egy 600 méter átmérőjű kráterszerű valamit látunk.

Dr. Horváth András

Forrás: Sulinet/Élet és Tudomány

Néhány hete az egyik kereskedelmi tévécsatorna jóvoltából megismertünk egy magyar pszichozsarut, aki – saját szavai szerint – paranormális képességei segítségével sorozatban derített fel megoldhatatlan bűneseteket. A „fejlettebb” országokban sok hasonló társa működik, néhányuknak a képességeit már kutatók is megvizsgálták.

Eltűnt egy lány. Sem a hozzátartozók, sem a rendőrség nem tudja, hol lehet, és azt sem, egyáltalán él-e még. A nyomozás egy helyben topog. Végül Smith őrnagynak eszébe jut, hogy lakik a városban egy parafenomén, akiről azt tartják, egy-egy tárgy alapján megtalál embereket. Felkeresik, és odaadnak neki néhányat a lány naponta használt kozmetikumai közül. A fenomén forgatja őket a kezében, koncentrál. Arca hirtelen megelevenedik, összevonja a szemöldökét, s mormogni kezd.
– Vizet érzek... Csobogó folyóvizet... Fatörzsnek vagy cölöpnek verődik a víz. Igen, egy stég lehet az...
Néhány további mondatból az is kiderül, hogy a stég a város melletti folyó melyik részén van. Két rendőr nyomban odahajt, és íme, ott a lány holtteste. Vízbe fulladt. A fenomén némi további koncentrálás után közli: nem öngyilkosságról van szó, a lányt megölték. Még támpontokat is ad a gyilkos kereséséhez, akit néhány nap múlva el is fognak.
Általában valahogy így szoktak az esetek lejátszódni – legalábbis az újságok szerint. Persze, aki nem mindent hisz el a sajtónak, az ilyenkor is gyanakszik. Hátha kacsa az egész, vagy egy kevésbé rejtélyes történet felnagyítása. Mondjuk, a rendőrség tényleg megkérdezte a fenomént, de az csupa használhatatlan találgatással állt elő. Mint a híres belga Croizet, amikor az ő segítségével keresték az Andokban lezuhant repülőgépet. Ez az eset azért emlékezetes, mert a túlélők halott társaik húsát ették, így maradtak életben. Utóbb kiderült, hogy a fenomén egészen máshol jelölte meg a lezuhant gép helyét, mint ahol végül megtalálták.
A brit Hertfordshire-i Egyetem kutatói 1994-ben a kísérletet végeztek jól ismert parafenoménekkel, akiknek fő működési területe a bűnüldözés volt. Objektív módszert kerestek annak kiderítésére, hogy paraképességük kimutatható-e olyankor is, amikor nincs módjuk a tényeket utólag felnagyítani, és egy-két véletlen egyezést szenzációs megérzésnek beállítani.
A fenoméneknek odaadták három már megoldott eset egy-egy bűnjelét, ugyanúgy, ahogy az a paraesetekben általában történni szokott. Az első az áldozat cipője volt, a második egy sál (a fojtogatás eszköze), a harmadik az a két pisztolygolyó, amelyet a holttestben találtak. A fenomének egymástól függetlenül számos dolgot állítottak a három bűntény körülményeiről és az elkövetők személyéről, de az értékelésben ezeket közvetlenül nem használták fel, mert az túl szubjektív lett volna. Némi fantáziával majdnem minden állítás majdnem minden üggyel kapcsolatba hozható. Ehelyett az értékelés alapja a következő kérdés volt: vajon a parafenomének ráismernek-e a bűntényre a megérzéseik alapján? A kutatók egy listát adtak nekik, amely a három gyilkossággal kapcsolatos igaz állításokat tartalmazott – véletlenszerűen összekeverve. Például: szerepel kutya a történetben, valakinek megsérült a szeme, bűntárs is volt, féltékenység, a gyilkost Dél-Londonban tartóztatták le – és így tovább. Ezt a listát kellett a fenoméneknek háromfelé válogatniuk a három bűntény szerint. A listán szereplő állítások számából tudni lehetett, hogy pusztán véletlen egybeesésből várhatóan hány állítást szortíroznak helyesen.
Az eredmény: a kísérletben részt vevő három parafenomén egyike sem szortírozott jó helyre annyi állítást, amennyi a véletlen találgatáson kívül bármi egyéb tényezőt valószínűsíthetett volna. Saját szövegükből is csak az felelt meg a tényeknek, amit a bűnjelből jó eséllyel ki lehetett következtetni. (Például a sálról azt, hogy fojtogatás történt.)

A kutatók az eljárást megismételték olyan „közönséges” emberekkel, egyetemi hallgatókkal, akik nem tartották magukat parafenoménnek. Ők valamivel szerencsésebbnek bizonyultak a szortírozásban, bár szintén belül maradtak a véletlen egyezések tartományán. A két csoport között csupán annyi volt a különbség, hogy a fenomének több és rendszerint érdekesebb részletet véltek megérezni (például tűzeset, nemi erőszak, megkötözés).
A kísérlet után mindhárom fenomén meg volt győződve arról, hogy sikeresen szerepelt. Gyakran emlegették azt a néhány állítást, amely közelített a valósághoz, és elfelejtették azt a sokkal többet, amely nem. Egyikük később a tévében így beszélt: „Paraképességemet már laboratóriumban is bizonyítottam. Részt vettem egy vizsgálatban a Hertfordshire-i Egyetem pszichológiai tanszékén, ahol most a kutatók azon gondolkodnak, vajon mi módon vagyok erre képes. Hát én nem tudom, mi módon, ez a dolog csak valahogy történik velem.”
Megjegyzendő, hogy a kísérletet olyan pszichológusok végezték – Richard Wiseman, Donald West és Roy Stemman –, akik nem tartoznak a parajelenségeket eleve tagadók közé. Munkájukról 1996 januárjában számoltak be a brit parapszichológiai társaság (Society for Psychical Research) folyóiratában, ahol rendszerint pozitív eredményű parapszichológiai kísérletekről olvashatunk. Igaz, ezeket nem parafenoménekkel végzik, hanem átlagemberekkel, és az észlelt hatás igen kicsi, cirkuszi mutatványokhoz és hírlapi szenzációkhoz nem elég.
A bűnügyi parafenoménekről szóló legendák tömegében egyszer-egyszer előfordul, hogy valaki – általában egy kivételesen lelkiismeretes újságíró – utánanéz: igazak-e ezek a rejtélyes történetek. A témával újabban foglalkoznak szociológusok is, sőt, néhány éve egy amerikai pszichiáter végzett kutatást a német származású, de nagyrészt a Szovjetunióban élt híres fenomén, Wolf Messing tevékenységéről. Amerikában profi jósokat vizsgáltak hasonló módszerrel, mint a brit kísérletben, s teljesítményüket ott is összehasonlították egyetemi hallgatók találgatásával. Ezek egymással teljes összhangban az általános és jellemző képet mutatják a parafenoménekről: sok halandzsa, sok önreklám – és semmi használható információ.

Vassy Zoltán

Forrás: Sulinet/Élet és Tudomány

Becslések szerint a népességnek csak 1 százaléka látott életében gömbvillámot. A középkor óta említik ezt a jelenséget, mint a viharok ritka kísérőjét. Keletkezése és mibenléte még mindig rejtély a tudomány számára, habár már 150 éve próbálják megfejteni. Most két új-zélandi kutató, J. Abrahamson és J. Dinniss érdekes elméletet dolgozott ki a gömbvillámok keletkezéséről. Munkájuk során csak elbeszélésekre tudtak támaszkodni, laboratóriumi körülmények között ugyanis eddig még nem sikerült gömbvillámot előállítani. Véleményük szerint ez a jelenség nem más, mint vattacukorszerű, izzó szilíciumgömb, amely akkor keletkezik, amikor egy villám belecsap a földbe. A hatalmas áramerősség és a keletkező hő hatására a föld szilícium-dioxid-tartalma alkotóelemeire bomlik, és a szilíciumionok ritkás gömb alakot vesznek föl.
A több ezer beszámoló alapján a gömbvillám fehér vagy sárgás fényű, nem fényesebb egy 100 wattos izzónál, kiterjedése egy golflabda és egy strandlabda mérete között változik. A szemtanúk elmondása szerint átlagosan 15 másodpercig látható, és robbanásszerűen vagy fény- és hangjelenség nélkül tűnik el. A gömbvillám úszik a föld közelében, mozgásirányát látszólag nem befolyásolja a szél. Megfigyelték, hogy a földnek ütközve visszapattan, elektromos tér hatására pedig eltérül.

A korábbi modellek szerint a gömbvillám izzó plazmagömb, amelyet kémiai égés vagy nukleáris folyamat táplál. Az elképzelések egyike sem tudott azonban minden megfigyelt jelenségre magyarázatot adni. Abrahamson és Dinniss modellje viszont minden eddigi megfigyelést megmagyaráz. A kutatók kiindulópontja a félvezetőipar egyik művelete volt, amelyben nagy áramerősséggel tiszta szilíciumot állítanak elő szilícium-dioxid és szén (SiO2 és C) keverékéből. Kimutatták, hogy más keverékarány, és több mint 3000 kelvines hőmérséklet hatására a természetben is lejátszódhat a folyamat. Többféle talajt elemezve rájöttek, hogy néhol éppen a megadott tartományba esik a SiO2/C arány. A keletkezett szilíciumionok hőmérséklete gyorsan csökken, és nanorészecskékké kondenzálódnak, amelyek a vattacukorhoz hasonló hálózatot alkotnak. Az új-zélandiak természetesen megpróbáltak laboratóriumban gömbvillámot létrehozni, de csak az említett nanorészecskeláncokig jutottak. A sikertelen kísérlet ellenére a modell jól magyarázza a gömbvillám úszó mozgását, a gömbök méretét és az elektromos tér hatását.
A jelenség fényereje, élettartama és megszűnése a hőtartalommal magyarázható. Az élettartam a gömb kialakulása és a szilícium gyors újraoxidációja között eltelt idő. Eközben megy végbe a lehűlés és a részecs-
kék kondenzációja. Kisebb kiindulási hőmérséklet esetén tovább tart a jelenség. A teljes oxidációt gátolja a felületen kialakuló oxidréteg. Az elmondások alapján a kutatók 1,2 és 14 watt közötti fényességet tételeznek föl a látható fény intervallumában. Ha a középpont hőmérséklete viszonylag alacsony, akkor csak az élettartam vége felé kezd látható fénnyel világítani. Ez jól magyarázza azt az állapotot, hogy csak másodpercekkel a villámlás után jelenik meg a gömbvillám.
Az új modell előnye, hogy a megfigyelt jelenségek mindegyikét kielégítően magyarázza. A későbbiekben az említett fizikai és kémiai folyamatok adott körülmények közötti lezajlását kell vizsgálni, hogy megerősítsék vagy cáfolják a modellt.

(Nature)

Forrás: Sulinet/Élet és Tudomány

A világ legöregebb és legmélyebb állóvize a Bajkál-tó. Ugyanakkor itt található a világ édesvíz készletének mintegy egyötöde. A Dél-Szibériában található tavat 1996-ban vették fel a Világörökségbe. Amit egyebek mellett egyedülálló ökoszisztémájának köszönhet. Így a Bajkál-tó és környéke, ami 8.8 millió hektár területet jelent, a rekorder lett ebben is.

Szibéria természeti értékekben és szépségben leggazdagabb vidéke a Bajkál-tó és környéke. A világ legnagyobb területe, amit a Világörökség részévé nyilvánítottak, ez több mint nyolcmillió hektárt jelent, ami magába foglalja a tavat és a körülötte lévő szárazföldeket. A Bajkál-tó a világ legöregebb és legmélyebb tava. Dél-Szibériában található, de vízgyűjtő terülte átnyúlik Mongóliába. A tó nagyságát jól mutatja, hogy az Észak-Amerikában található Nagy-tavakban található összes víz mennyisége mindössze a Bajkál-tóban lévőnek. Ez a víztömeg körülbelül huszonhárommillió köbkilométer. A tó hossza csaknem hétszáz kilométer, ami a Szentpétervár Moszkva távolságnak felel meg. A partvonalát, hogyha kiegyenesítenénk kétezer egyszáz kilométert kapnánk, a legnagyobb szélessége majdnem nyolcvan kilométert. Ezerhatszáz harminchét méteres mélységével a világ legmélyebb tava, mivel tektonikus (a földkéreg mozgásából kialakuló) árokban található.

A Bajkál környékén többféle nemzetiségű ember él, vannak itt oroszok, burjátok, jakutok, dilinek és evenkik. A különböző népeket összeköti az, hogy mindannyian szentként tisztelik a hatalmas tavat. Sajnos a Szovjetunió idejében óriási papírmalmot építettek a tó partjára, ami nagyon sokáig szennyezte az egyébként a vizet, ami egyébként olyan tiszta, hogy nyugodt szívvel lehet inni belőle. A Bajkál-tó korát harmincmillió évesre teszik, ezzel a legősibb eredetű az állóvizek sorában. A Földünkön található tavak többségének kora úgy harmincezer évre tehető.

A tavat több mint háromszáz patak és folyó táplálja. Ezek a kristálytiszta, sebes folyású vizek, a körülette lévő hegyek anyagát szállítják a tó felé, ahol hordalékukat szétteregetve, hosszan elnyúló homokos partszakaszokat építenek. Ezek a kis, síksági jellegű torkolatok érdekes színfoltjai a hegyek uralta csodálatos térségnek. A víz által szétteregetett homokos hordalékot a szél buckákba rendezi, majd ezek között lápok jönnek létre, amit egy idő után visszahódít a tó, majd jön a szél és így tovább. Ezek a buckák és lápok szervesen hozzátartoznak a Bajkál-tó egyedülálló ökoszisztémájához, ami miatt és más szempontok figyelembevételével a Világörökség részévé nyilvánították 1996-ban.

A tóban és környéken több mint ezerötszáz olyan speciálisan csak erre a vidékre jellemző állat- és növényfaj él, ami máshol nem található meg a Földön. Számos állat és növény már a történelem előtti korokban is itt élt. A tó körül található hegyekben érintetlen őserdők terülnek el. A környék gyéren lakott, itt szerencsére nincs sok munkalehetőség. Az ember és természet harmonikus egyensúlyát itt kevés dolog zavarja. Az itt élők jó része szegény, egyszerű, de boldog ember, mert a tajga és a Bajkál-tó megélhetést és végtelen nyugalmat nyújt számukra.

Forrás: Sulinet

Micimackót és barátait mindenki szeretni és kedveli. De azt kevesen tudják, hogy kinek is köszönhetik létezésüket. Az író A.A. Milne 120 éve született. Nézzünk bele egy kicsit kedvenc mesehőseink születésébe.

A.A. Milne nem más, mint Alen Alexander Milne, aki 1882. január 18-án született Londonban. A skót származású költő első kiadásban megjelent alkotása egy verseskötet volt, amely az Amikor még kicsik voltunk címet viselte. Bár ez hozta meg számára a világhírt, de mégis a Winnie the Pooh megjelenésével lett a szülők és gyerekek kedvenc írója.

A kicsit együgyű mackó és barátai története 1925-ben látta meg a napvilágot. A szerző a történetet fiának szánta, persze nem véletlenül. Fiának, Christopher Robin Milne-nek volt egy nagyon kedves, imádni való mackója, akinek a Százholdas Pagonyban megélt, kalandos történeteiről szól a könyv. De hogy Micimackó ne érezze magát egyedül a mesevilágba, társakat is kapott. Elsőként gazdáját, akit a könyvben csak Róbert Gidának hívnak. Aztán máris előttünk terem Tigris, Malacka, Nyuszi, Füles, Kanga, Zsebibaba és Bagoly, akik valószínű, azért rejtették rabul a szívünket, mert van bennük valami emberi. S ha már így van, kicsit gyarlók, kicsit, nevetségesek, pont olyanok amilyenek mi emberek vagyunk.

A könyvet több mint húsz nyelvre fordították, köztük latinra és eszperantóra is. Amerikában néhány iskolába még kötelező olvasmánnyá is tették.
Magyarországon 1935-ben jelent meg Karinthy Frigyes sziporkázóan humoros fordításában. A könyv oldalainak elmaradhatatlan kísérői Ernset H. Shepard kacagtató illusztrációi.

Természetesen az első könyvet egy folytatás is követte, amely 1928-ban adtak ki Micimackó kuckója címmel.

Milne színpadi szerzőként is remekül megállta a helyét, számos darabját náluk is bemutatták.
Hosszantartó betegséget követően 1956-ban hunyt el, de nevét felírta a XX. századi legnépszerűbb könyvek 17. helyére.

S még néhány mondat hozzád, olvasóhoz:

"Köszöntünk, kéz a kézben
(részemről mondjuk mancsot),
hogy teljesítsük részben
kérésed és parancsod,
mely minket felidézett,
mint mackóvágy a mézet.
Róbert Gida meg én
egy lélek, két legény,
egymást nagyon szeretjük,
és együtt s evégett
ketten szeretünk téged."

A.A Milne: Micimackó

Forrás: Sulinet

Még mindig rejtély, hogy a piramisok építése közben hogyan vitték fel a köveket a magasba. Egy angol szakember most újabb magyarázatot talált.
Amikor Kheopsz fáraó Kr. e. 2528-ban meghalt, monumentális isteni síremlékében 2 millió 300 ezer, egyenként mintegy 2,5 tonnás kőhasáb tornyosult egymáson. Az uralkodó húsz éven át kényszerítette alattvalóit a kemény munkára, és az építési költségek majdnem tönkretették az országot. Hérodotosz, a görög történetíró 2000 évvel később így ír róla: „Kheopsz olyan mérhetetlenül gonosz volt, hogy amikor pénze már elfogyott, saját leányát bordélyházba küldte, és ráparancsolt, hogy szedjen össze neki bizonyos mennyiségű ezüstöt”. Arról azonban Hérodotosznak sem voltak pontos informá-ciói, hogy az ókori építőmunkások hogyan tudták felemelni a hatalmas terheket a piramis 146,6 méter magas csúcsáig. Az ő következtetése szerint egy emelőszerkezettel küzdötték föl a kőhasábokat. Feltételezése csupán egy dologban sántít: az idő tájt az ókori egyiptomiak még nem ismerték az emelőcsigát.
A mai napig ez az egyik központi kérdése az egyiptológiának. Nemrégiben Dick Parry angol mérnök nagy feltűnést keltett egyszerű magyarázatával: szerinte is a „csigaelvet” használták a Nílus menti építőmesterek, annak ellenére, hogy a mai kereket és a kocsit nem ismerték. Az ásatások során napvilágra került több olyan, fából készült libikóka, amelynek az egyik oldalát lekerekítették, de a másik oldala egyenes volt. Ezek leginkább a gyermekek kedvenc játékához, a hintaló talpához hasonlíthatók. Nos, ha négy ilyen elemet egy kőtömb oldalaihoz erősítünk, egy korongot kapunk.
Két ilyen koronggal felszerelve a kőtömbök már guríthatók, és a piramiskezdemény oldalában elhelyezett meredek rámpán viszonylag könnyen a magasba juttathatók. Parry megbízásából az Obayasi cég Tokióban elvégezte a kísérletet. „A puding próbája” sikerült: mindössze tizennyolc emberre van szükség ahhoz, hogy ezzel a technikával a 2,5 tonna súlyú kőtömböt egy 25 százalékos lejtésű rámpán kevesebb mint 1 perc alatt 15 méterrel magasabbra gördítsék.

(GEO)

Forrás: Sulinet/Élet és Tudomány

Az ősi egyiptomi piramisok a régészet örök talányai. A legnagyobbat, a gizai piramist Kheopsz fáraó építtette Kr. e. 2500 körül. Eredeti magassága 147 méter volt, súlya több mint 7 millió tonna. Sok elmélet született a piramisokról, különösen az építési technikájukról. Kétezer évvel az építésük után az ókori görög történetíró, Hérodotosz százezer olyan embert említ, aki dolgozott a gúlán. Egy amatőr egyiptológus, Stuart Kirkland Wier szerint azonban Hérodotosz ebből a szempontból nem volt hiteles forrás, az építkezéshez mindössze 10 ezer rabszolga munkája kellett. Wier pontos becsléseket adott a munkálatok egyes fázisaihoz szükséges létszámról és az egyes szakaszok időtartamáról.

Az első kérdés az, hogy mekkora potenciális energiát képvisel a piramis (ebben az esetben az adott tömeg adott magasságra juttatásához szükséges energiáról van szó). Az összenergiát elosztjuk a ráfordított napok számával, megkapjuk az egy nap alatt elvégzett munkát. Az egyszerű gépekkel végzett napi munkát egy ember munkavégző képességével összehasonlítva, megállapítható az emeléshez szükséges emberek száma. Az egyik bizonytalan tényező a ráfordított idő. Kheopsz 23 éven keresztül uralkodott, tehát legfeljebb 23 évig tarthatott az építkezés. Ez 8400 napnak felel meg, feltéve, hogy folyamatos volt a munka. Wier becslése szerint a tényleges munkavégzés ennek a fele lehetett, vagyis 4200 munkanap.
A piramis magassága 146,7 méter, a gúla alapjának egy oldala 230,4 méter, a piramis térfogata pedig 2,6 millió köbméter. A mészkő sűrűsége 2,7 tonna köbméterenként, vagyis az építmény össztömege több mint 7 millió tonna. Így az elvégzett munka 2,52 billió joule volt. Egy ember naponta átlagban 240 ezer joule munkát tud elvégezni, ami azt jelenti, hogy 100 százalékos hatékonysággal 1250 emberre lett volna szükség. Wier itt figyelembe vett egy másfélszeres szorzót az emberi izomerő nem megfelelő felhasználása miatt. Számításba kell még venni a piramis szintjére emelést (19 méter). A tényleges munka során valószínűleg csúsztatószánokkal továbbították a kőtömböket, vagyis az emelési munkán kívül le kellett győzni a szánok és a talaj közötti súrlódást. A munkafolyamathoz hozzátartozott a kövek kibányászása, méretre faragása és a helyükre illesztése. Mindezeket figyelembe véve legfeljebb tizennégy emberre volt szükség naponta és köbméterenként.
Ha a gúla térfogatát elosztjuk a felépítésére fordított idővel, kiderül, hogy átlagban 310 köbmétert kellett beépíteni naponta. A különböző magasságokban azonban egyre több munka kellett egy köbméter beépítéséhez, úgyhogy ez a szám csak átlagos érték, habár az egyik építési mód a folyamatosan érkező kövek azonnali beépítése lehetett. A másik két lehetőség az volt, hogy egy magasabb kezdeti értékről (500 m3/nap) a 2000. naptól meredeken csökkentették a beépített mennyiséget, vagy egy közbülső értékről indulva (460 m3/nap) közel lineárisan lassították a tempót a 8600. napig. Ehhez természetesen változó munkáslétszámra és változó munkamegosztásra volt szükség. Wier szerint mindent egybevéve 12 800 embernél többre nem lehetett szükség az építéshez, ami az akkori lakosságnak mintegy 1 százaléka volt.
A számítást Wier a legnagyobb piramisra végezte el, a többi gúlához nyilvánvalóan kevesebb ember kellett. Így a gigantikus munkához képest mindig volt elég munkás a piramisok építéséhez.

(Scientific American)

Forrás: Sulinet

VAJDA MILÁN Bessenyei György Gimnázium, Kisvárda

Két hasáb a moszkvai papiruszból. Csonka gúla térfogatának kiszámítása; alapélek: 2, illetve 4 könyök, magasság: 6 könyök. Fent: a hieratikus szöveg; lent: J. J. Perepjolkin hieroglifikus átírása, melyet V. V. Sztruve közöl. A szöveg a következõképpen szól: 1. Add össze ezt a 16-ot 2. ezzel a 8-cal és ezzel a 4-gyel: 3. kijön 28. Számítsd ki 4. 1/3-át a 6-nak. Kijön 2. 5. Számolj 28-asával kétszer. Kijön 56. 6. Nézd, ez 56. Helyesen számítottad ki. A hieroglifikus szöveget jobbról balra kell olvasni. A fedõlap oldala (2) és annak négyzete (4) felül a rajzon van feltüntetve, az alapél (4) alul, a magasság (6) és a térfogat (56) pedig a rajz belsejében. 28-nak 2- vel való szorzása a rajztól balra látható.

Merre van Észak?

Az Élet és Tudomány tavalyi 48. számában érdekes cikk jelent meg, amelyből még címlapkép is született: A piramisépítők vezérlő csillagai (ÉT/2000.XII.1, 1508.o.). Ez a cikk az interneten megjelent angol nyelvű anyag fordítása. Az eredetit Kate Spence, a Cambridge-i Egyetem egyiptológusa írta, és az egyik legnevesebb tudományos lap, a Nature is közölte. A szerző szerint az eddigieknél sokkal pontosabban meghatározható a piramisok kora, illetve alapirányaik kitűzési időpontja. Kétségtelenül így van, ám a piramisok meglepően pontos tájolása másképp történhetett, mint ahogyan a szerző feltételezi.

Kate Spence közleménye a gizai piramisokra, elsősorban pedig a Kheopsz fáraónak tulajdonított piramisra vonatkozik, amelynek alapélei meglehetős pontossággal a négy világtáj irányába mutatnak. A két É-D irányú oldal iránya mindössze 3 ívpercet tér el a valóságos északi iránytól. Ma! Ám talán soha nem fogjuk megtudni, hogy az építés idején mekkora volt ez az eltérés. Lehetett akár nulla is. Ugyanis nem ismerjük a pólus – a földrajzi északi pólus, azaz a Föld forgástengelye és a földfelszín döféspontjának – akkori pontos helyzetét. Ez ugyanis folyton változik Földünk belsejének átrendeződései miatt: ezért nem pusztán az előre látható és számítható pólusvándorlással találkozunk, hanem megjósolhatatlan változások is előfordulnak. A pólusok egészen pontos helyeit ezért visszamenőleg is csak félszáz évre ismerjük.
A fent említett cikkben a szerzőnek - és korábban másoknak is - az okozta és okozza a legfőbb problémát, hogyan tudták az ókori egyiptomiak kielégítő pontossággal meghatározni a csillagászati északi irányt. Kate Spence – állítása szerint – új módszert talált erre, sőt ha igaza van, akkor ebből az építési dátumot is pontosabban meg lehet határozni.

„Sarkcsillag” hiányában
Nos, az ismertetett tájolási módszer meglehetősen spekulatív, ráadásul pontatlan is. Az elgondolás a következő (ha valaki nem olvasta volna az idézett ÉT. cikket): A Föld forgástengelyének úgynevezett precessziós mozgása miatt az északi égi pólus (itt a Föld forgástengelyének irányáról van szó, s nem a földfelszín és a tengely döféspontjáról! – A szerk.) nagyjából 26 ezer év alatt egy 23,5 fok sugarú kört ír le az égbolton, amely körnek a középpontja a Sárkány csillagképben van (rektaszcenzió: 18 óra, deklináció: +66,5 fok). A Kheopsz-piramis építésének korában a Föld forgástengelyének északi fele az égboltnak olyan helyére mutatott, amelynek közelében nem volt figyelemre méltó fényesebb csillag, azaz akkoriban nem volt „sarkcsillag”. Jelenleg a forgástengely az éggömböt a Sarkcsillag közelében – tőle alig 1 foknyi távolságban – döfi, ezért segítségével manapság könnyebb az északi irány megállapítása. Ám ez csak nagyjábóli tájékozódást jelent. Ha pontosan kívánjuk meghatározni a csillagászati északi irányt, akkor a Sarkcsillagot akár el is felejthetjük – napjainkban más eljárást alkalmaz a geodézia (precíz teodolitokkal úgynevezett azimutméréseket végez).

Kate Spence szerint – idézem a cikket – a régi egyiptomiak az északi irány kijelölését két meglehetősen fényes cirkumpoláris csillagra alapozták (a cirkumpoláris csillagok sohasem tűnnek el a látóhatár alatt). A szóban forgó két csillagot összekötő képzeletbeli vonal Kr. e. 2467-ben valóban pontosan az égbolt északi pólusán haladt át. Az egyik a Béta Ursae Minoris, azaz a Kis Medve második legfényesebb csillaga, a másik pedig a Zéta Ursae Majoris volt. Ez utóbbi a Nagy Medve részét képező Göncölszekér rúdjának középső csillaga. Spence szerint Kr. e. 2467-ben egy egyiptomi csillagász az északi irányt úgy jelölte ki, hogy kivárta azt a helyzetet, amikor az északi pólus körüli (a Föld forgásából adódó és ezért látszólagos) körpályáikon haladva a két csillag a függőón által kijelölt függőleges egyenesen éppen „egymás alá” került. Ekkor a függőón egyenese és a két csillag látóiránya pontosan az észak–déli irányú főkör, a meridián síkjába esik, és így kitűzhette az északi irányt. A szerző megjegyzi, hogy ezzel az eljárással csak addig jelölhető ki pontosan az északi irány, amíg az északi pólus valóban rajta van a két csillagot összekötő képzeletbeli egyenesen. A kijelölt irány pontosságát is számításba véve a kitűzés időpontja Kr. e. 2485 és 2475 közé eshetett.

Csak elvileg helyes
Annak ellenére, hogy az egyiptológusnő szellemes módszere elvileg helyes, aligha ezt a módszert alkalmazták az ókoriak. A gyakorlatban ugyanis ezzel az eljárással csak eléggé pontatlanul tudták volna meghatározni az északi irányt, még akkor is, ha netán a napjainkban használatos nagy pontosságú optikai teodolittal rendelkeztek volna! Továbbá a kutatónő tetszetős elméletében felcseréli az ok-okozati összefüggéseket: nyilván nem arról volt szó, hogy addig vártak évtizedeket, vagy ami még valószínűbb: évszázadokat a piramis építésének elkezdésével, amíg a precesszió „volt szíves olyan helyzetbe hozni magát”, hogy az északi pólus éppen a fent bemutatott két csillag közötti egyenesre essen. Egy efféle jelenség nyomon követésére és megfigyelésére fel kell készülni, kifogástalan pontossággal kell ismerni a precessziós mozgást, valamint ennek hatását a csillagok égi útjára. Ilyen ismeretek birtokában azonban az északi irány kitűzése sem jelenthetett problémát.
Sokkal valószínűbb, hogy a Kheopsz-piramis, de más piramisok építésének megkezdését is más, sokkal nyomósabb földi okok határozták meg. Amikor a fáraó jónak látta az építkezés elrendelését, a csillagász papok szembesültek a problémával: az építmény tájolása végett meg kellett határozni a csillagászati északi irányt. Bármikor kaptak erre utasítást, alkalmazhatták a következő egyszerű és elegáns módszert. Nem állíthatjuk biztonsággal, hogy valóban éppen így cselekedtek-e, hiszen erről tudomásom szerint sehol nem maradt írásos emlék. De másféle északi irány-meghatározási módszerről sem, talán éppen azért, mert oly egyszerűnek és kézenfekvőnek találták, hogy szóra sem méltatták.

Csak egy vízszintes szakasz
A Föld tengely körüli forgása miatt a csillagok látszólag az északi égi pólus körüli körívek mentén mozognak az égbolton. Hosszabb expozíciós idővel készített fényképfelvételen ez sokkal szembetűnőbb, ám az egyiptomi csillagászok előtt sem lehetett ismeretlen, hiszen néhány órás megfigyelés elegendő hozzá. Ismeretes az is, hogy az ókori egyiptomiaknál fontos és megkülönböztetett szerepük volt a cirkumpoláris, vagy – ahogy ők nevezték – a „pusztulást nem ismerő” csillagoknak. Most már csak egy dolgot kell feltételeznünk, mégpedig azt, hogy tudtak vízszintes vonalat szerkeszteni. Márpedig miért ne tudtak volna? Bizonyság építményeik megszerkesztése, alapozása. A „módszerben” alkalmazhatták egy fal vízszintes felső szélét, vagy akár egy vízszintesen kifeszített zsineget is. Kellett hozzá még egy jól meghatározható nézőpont is, amely lehetett egy oszlopnak a csúcsa, vagy egy kicsiny nyílás egy másik falban. A megfigyelő innen figyelte a csillagok mozgását a vízszintes „horizonthoz” képest. Ki kellett választania egy jól látható fényesebb csillagot, és meg kellett figyelnie, hogy az égbolt látszólagos forgása során ez a csillag hol halad át a vízszintes vonalon, például hol kerül fölé. Ezt a pontot gondosan megjelölték. Majd vártak néhány órát, és megfigyelték, hogy ugyanez a csillag hol halad át másodszor a vízszintesen, például hol száll alá. Ezt is megjelölték. A két pont közötti szakaszt megfelezve, a pontos csillagászati északi irányt kapták meg. A módszer bármikor és bárhol alkalmazható, pontossága pedig tetszés szerint növelhető több csillag, vagy ugyanannak a csillagnak sorozatos megfigyelésével, majd a kapott értékek közepelésével.

Tájolás nappal
De nem feltétlenül kellett hosszú órákat tölteni éjszakai mérésekkel, a csillagászok akár nappal is kitűzhették a pontos északi irányt, ha a legközelebbi csillagot, a Napot hívták segítségül, és eszközül a „napórát”, a gnómont használták. Nem kellett mást tenniük, mint felállítani egy elég magas függőleges oszlopot egy vízszintes alapzaton (minél magasabb az oszlop, annál pontosabb a mérés), és húzni egy kört az oszlop köré, majd figyelni az oszlop csúcsának az árnyékát. A kora délelőtti órákban az árnyék nyilván túlnyúlt a körön, az idő múlásával azonban egyre rövidült. A legrövidebb árnyék éppen délben volt, vagyis ekkor a Nap pontosan a helyi meridiánon tartózkodott, tehát déli irányban. Akár ezt is használhatták volna a déli irány kijelölésére, ám annak megállapítása, hogy éppen mikor a legrövidebb az árnyék, nem kielégítő pontosságú. Delet követően az árnyék megint nőni kezd, késő délután pedig már túlnyúlik a körön.

Azt a két pontot kell megjelölni, ahol délelőtt, illetve délután éppen érinti az árnyék csúcsa a kört. Az oszlop talppontja és az e két pont közötti egyenesek által bezárt szöget megfelezve az É–D irányt kapták meg. (Célszerű a nyári, illetve a téli napforduló táján végezni a mérést.) Ez az eljárás is tetszés szerint ismételhető, az eredmények kiközepelhetők, így a pontosság fokozható. Mindkét itt ismertetett módszerrel – az eszközök méretének helyes megválasztásával és több mérés átlagolásával – tized ívpercnyi pontossággal kitűzhető a csillagászati északi irány. Ez messze meghaladja a piramisok és más építmények tájolási pontosságát, hiszen a piramisokon kívül számos más egyiptomi épületnek is rendkívül pontos, a csillagászati irányoknak megfelelő a tájolása.

Gesztesi Albert
(TIT Budapesti Planetárium)

forrás: Sulinet

Kik is voltak az aztékok?

E népcsoport játszotta a főszerepet Amerika felfedezése (1492), majd meghódítása idején a Mexikói-fennsík akkori népei között . Vallásuk és kultúrájuk megőrizte és egybefogta a terület korábbi hagyományait.

Első csoportjuk - a nahuatlacák- északról érkezett a mai Mexikó vidékére. Nevük érthető és világos beszédű népet jelent. A krónikák szerint 7 törzsük, 7 barlangból indult el i.sz. 820-ban. Útjuk viszontagságokkal, csodákkal, mesékkel teli, történeteik hasonlatosak a zsidó nép ószövetségi vándorlásaihoz. Izrael fiaihoz hasonlóan ez a nép is megtalálta az "Ígéret földjét", méghozzá a 902. esztendőben. Ezen az útjukon hitük szerint bálványuk vezette őket.

Vándorlásaik során egyszer gyönyörű tavat és körülötte egy idillien szép ligetet találtak. Sokan közülük - szemben bálványuk akaratával - úgy gondolták, ez megfelelő hely lesz számukra, itt kell letelepedni. A sértett bálvány reggelre bosszút állt az engedetleneken. A tábor egyik felében, ahol azok aludtak, akik maradni akartak, mindenkit elpusztított. Felszakított mellel és kiszakított szívvel feküdtek ott a szerencsétlenek. /Az aztékok későbbi szertartásaikon hasonló áldozati formulát alkalmaztak, amelynek eredetét innen származtatják./
A többiek aztán újra felkerekedtek, s lassan útjuk végére, a mai Mexikó földjére érkeztek. Itt már lakott előttük egy másik nép, akiket vadászó életmódjuk miatt chicimecakoknak (=vadásznépnek) neveztek el. A chicimecakok elsősorban a hegyekben laktak, ezért az érkezők a síkságokat népesítették be. Fővárosukat (Tenochtitlan-t) azon a helyen alapították, ahol - mondáik szerint - megtalálták a bálványuk által előre leírt követ. E kőből egy fügekaktusz sarjadt, amelynek tetején egy színes tollú madarakat széttépő sas fészkelt. Más források szerint a sas csőrében kígyót tartott. (Mexikó címerében tovább él a szájában kígyót tartó sasmadár, az aztékok emléke.)

Az aztékok története évszámokban (németül), a letelepedésüktől a spanyol hódítók megjelenéséig.

Hogyan éltek?

A XV-XVI. századra az aztékok nagy, erős, despotikus államot hoztak létre, jelentős katonai erővel. A mai Közép-Mexikó szinte minden népét leigázták, így végül 4-5000 kisebb adófizető állam fölött uralkodtak. Ezeket ők látták el nyersanyaggal és különböző árucikkekkel. A harc lételemük volt. Minden felnőtt férfi számára kötelező volt a hadba vonulás, a fiúgyermekeket pedig már 5 éves koruktól katonai iskolákban nevelték.
Gyakran hadjáratot indítottak, ha nem volt elég feláldozni való fogoly, vagy rabszolga, és nagy ünnep közeledett. A háborút egyébként szent dolognak tartották. Még a hadüzenetet vivő futároknak is előjogaik voltak. Mindaddig nem bánthatta senki őket, amíg főutakon közlekedtek, a nagyvárosokban pedig lakoma és pihenőhely várta őket.

Amikor nem háborúztak, akkor szorgalmas, földművelő életet éltek. Annak ellenére, hogy vallási szokásaik mai szemmel kegyetlennek és barbárnak tűnnek, szigorú erkölcsi normák között éltek. Ha valaki eltulajdonított egy darab földet, vagy többet művelt, mint ami járt neki (családtag/adott nagyságú földterület), akkor súlyosan, akár halállal is büntethették. Egyébként kiváló mezőgazdászok voltak, öntöztek, mocsarakat csapoltak le, a tavak közepére szigeteket építettek. Hieroglif írásrendszert használtak, de írott emlékeik nagy része elpusztult a spanyol hódítások alatt. Naptárrendszerük fejlettebb volt, mint a Gergely-naptár. 

Gúla alakú piramisaik pedig az egyiptomi piramisokkal vetekednek, és építészeti remeklésük ma is csodaszámba megy.

Az azték papok

A hatalom "tartóoszlopai" ebben az igen fejlett kultúrában a vallás irányítói, a papok voltak. Érdekes kettősséget mutatnak: egyik oldalon századokat megelőző találmányaik, zseniális alkotásaik, másik oldalon démoni sötétséget, rémséges misztériumot árasztó vallási szertartásaik. Csillagászaik ragyogó megfigyelései, s mellette papjaik zavaros következtetései a világvégéről. Ismerjük kimagasló orvosi tevékenységüket (ismerték a helyi érzéstelenítést, a narkózist, bonyolult sebészeti beavatkozásokat, használták a kinint), és emellett varázslóik ráolvasásait, mágikus gyógyító formuláit.

Az azték papok a társadalmi ranglétrán fontos, és igen magas pozíciót töltöttek be, azonban elvárták tőlük a szűzies, tiszta életmódot és azt, hogy folyamatosan sanyargassák testüket. Ők állapították meg, mely időpontok szerencsések az áldozati rítusok végrehajtására, mikor érik el velük a legtöbb kegyet isteneiknél; mikor ajánlatos háborúba indulni, s mikor legvalószínűbb a kudarc. Ismerniük kellett az asztrológiát és az asztronómiát, de ők voltak az írástudók, s így a tudomány legfőbb birtokosai is. Ők ismerték legbehatóbban a vallási rituálékat, és az azték isteneket is.

Az azték "panteon" (=istenek kara)

Népes istencsoport uralta az aztékok életét. Szinte minden napra beiktattak valamilyen vallási ünnepet. A hívők kellőképpen tisztelték papjaikat, majdnem annyira féltek tőlük, mint maguktól az istenektől.

Az azték vallás alapja a napistenbe vetett hit. Ő HUITZILOPOCHTLI: a főisten, a fő bálvány, a háborúk ura, a nemzet oltalmazója. Neki áldoztak embereket, s az áldozatok szíve, vére is őt illette. Mondáik szerint érte teremtődött az első 400 ember a világon, mégpedig azért, hogy az ő táplálékai legyenek. Ünnepei májusban, július végén és a téli napéjegyenlőségkor voltak.

Ezen napisten elődje: QUETZALKOATE volt, akit a maják Tollaskígyónak is neveztek. Ő volt a Nappal legközelebbi kapcsolatban, ő a teremtő. Neki köszönhetik az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, bölcs törvényeket. Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük, s keletre menekült. Az aztékok innen sokáig visszavárták, de mivel nem akarták a többi isten kegyeit elveszíteni, inkább nekik hódoltak tovább. Quetzalkoate tisztelete mégis megmaradt, elsősorban a kereskedők körében, akik igazi istenüknek továbbra is a Tollaskígyót tisztelték.

TEZCATLIPOKA a négy Irány, a Nap, a Hold, s a rossz termés, a szárazság istene. TLALOK a jó termésé és az esőé. CENTEOTL az istenek anyja, a termékenység istennője. XILONEN pedig a kukoricatermés patrónája volt.

A felsorolt isteneken, istennőkön kívül még számos bálványt tiszteltek, amelyek száma jóval meghaladta a kétszázat. Minden azték családban őriztek olyan kis istenszobrokat, amelyeket oltalmazójuknak tekintették.

A szertartások

Az aztékok szertartásai mai szemmel egészen hihetetlennek, horrorisztikusnak, és kegyetlennek tűnnek. Áldozataik ugyanis általában emberek voltak. Kiengesztelésül, s táplálékul "adták" őket isteneiknek, bálványaiknak, akiket tiszteltek, akiktől segítséget vártak, s akiktől - mindenek előtt - féltek.

Leghíresebb és legfényesebb bálványuk HUITZILOPOCHTLI volt. Szobrát fából faragták ki, s egy kék padon ülő férfialaknak ábrázolták. A pad egyben hordszék is volt, amelynek minden sarkából egy-egy kígyófejben végződő rúd nyúlt ki. A bálvány homloka, s a rajta lévő szalag is kék, az ég kékjét jelképezve. A bálvány fején egy nagy arany csőr volt, melyre zöld pávatollakat erősítettek. A zöld lepelbe burkolt bálvány bal kezében tollal ékesített pajzsot, és négy nyilat tartott. A szobor a toronytemplom egyik helyiségében állt. A templom piramisán felvezető lépcső teteje és a templomépület között utca húzódott, a szabad térség közepén pedig egy nagy cölöpsor állt. Az oszlopok át voltak lyuggatva az aljuktól a tetejükig, a nyílásokon pedig egyik oszloptól a másikig rudakat helyeztek el. Ezekre a rudakra emberi koponyákat fűztek fel, minden karóra körülbelül 20 fejet. E rémisztő helyen, a templom udvarán, ahol két kolostor is állt, érdekes módon ifjak nevelkedtek. A világtól elvonultan élő fiúk és lányok. A fiúk 18-20 évesek voltak, szegénységben, szüzességben, engedelmességben éltek. Ők gondoskodtak a szertartásokhoz szükséges tömjénről, tűről, ruházatról. Napi feladatuk volt a vezeklés. Az éjféli tömjénégetés után elvonultak egy elhagyott helyre, hogy ott áldozatot mutassanak be. Ez általában a következőképpen zajlott: obszidián pengével megkarcolták lábikrájukat, a vérrel pedig bekenték halántékukat a fülük aljáig. Ezután egy tóhoz mentek, és ott lemosták magukat. Az ilyen fajta kötelező vezeklésük egy évig tartott, az esztendő lejártával hazamehettek, megházasodhattak, s élhették tovább hétköznapi életüket.

Az ifjak házával szemben állt a lányok lakhelye. Számuk megegyezett a fiúkéval, ők azonban fiatalabbak voltak, mindössze 12-13 évesek. Ők is szűzi, vezeklő életet éltek. Feladatuk volt a templom tisztán tartása, az ételek elkészítése a bálványoknak, és a papoknak. Vezeklésük is hasonlatos volt a fiúkéhoz, csak nekik nem a lábukból, hanem a fülükből kellett vért serkenteniük, s nem tóban, hanem a házukban található medencében fürödtek le. Egy év után aztán ők is távozhattak, s megházasodhattak.

HUITZILOPOCHTLI bálvány ünnepén a lányoknak el kellett készíteniük a bálvány alakját, tésztából. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a tésztaalak mérete meg kellett egyezzen a faszoborral. A tészta-HUITZILOPOCHTLI-t hordszéken hozták az áldozás színhelyére, majd a virágokkal telehintett templomban átadták a fiúknak, akik aztán körbe-körbe hurcolták.
Ekkor következett az igazi áldozat. Hat pap az áldozati kőhöz lépett. Öten lefogták az áldozatot, egyikőjük pedig (a legmagasabb rangú közülük) felvágta az áldozat mellét, s kitépte onnan a szerencsétlen dobogó szívét. Majd felmutatva azt a Napnak, a bálvány felé fordult, s belehajította annak arcába. Az áldozat testét ezután letaszították a templom lépcsőjén. Egy-egy nagyobb ünnepen 40-50 embert is feláldoztak így. Általában foglyokat, akiket azték közemberek ejtettek foglyul. A szertartás után holttestüket a "tulajdonosok" elvihették, s többnyire megették. Igazán nagy tisztességnek azonban az számított (ez általában a papok és a betegek kiváltsága volt), ha valaki a tészta-istenszoborból ehetett.

Hasonlóan kegyetlen volt TEZCATLIPOKA a szárazság istenének ünnepe is. Maga a bálvány csillogó, fekete kőből készült, s különféle díszeket (nyakláncokat, fülbevalókat, tollakat) viselt. Ékszereit egy aranykorongra fűzték össze, s ez a tükörre emlékeztető "szerkezet" utalt arra, hogy TEZCATLIPOKA ebben mindent lát, ami a világban történik. A bálvány egy teremben "lakott". A bejáratot mindig függöny takarta, s a helyiségben állandó félhomály uralkodott. Ide csak a bálvány papjai léphettek be. TEZCATLIPOKA ünnepe mai időszámításunk szerint május 19-re esett. A szertartás előestéjén a bálványt átöltöztették, s a függönyt eltávolították, hogy e napon mindenki jól láthassa.
Az ünnepre azonban már a megelőző tíz napban is nagy volt a készülődés. Egy templomi méltóság ugyanolyan ruhát öltött, mint a bálvány, s egy fuvolába fújt a négy égtáj irányába. (Ez azt jelképezte, hogy ő most a jelen és távollévőkhöz egyaránt szól.) Majd port vett fel a földről, és megette. Ugyanígy tettek az őt követő hívők is, akik ha bűnösök voltak, a fuvolaszó alatt állítólag nagy félelmet éreztek. Ilyenkor azért könyörögtek istenükhöz, hogy ne derüljön fény vétkeikre, s rengeteg tömjént is ajánlottak a bálványnak, hogy bűneik miatt érzett haragját valahogy csillapítsák.
Az igazi ünnepnapon aztán feketére mázolt papok egy, a bálvány ruhájába öltöztetett rabszolgát hurcoltak körbe egy hordszéken. A leendő áldozatot ekkor ugyanolyan tisztelet övezet, mint magát a bálványt. A ceremónia közben folyamatosan érkeztek a hívők, s ajándékokat hoztak. Fürjeket, ékszereket, tömjént és kukoricacsöveket, amelyeket a papoknak adtak át. A szertartás ezen az ünnepen is, mint HUITZILOPOCHTLI ünnepén, emberáldozattal végződött. E jeles napkor szabadultak fel a kolostorban élő szüzek és ifjak is.

QUETZALKOATE bálvány a kereskedők istene lett, s mint ilyen, a hozzá kapcsolódó szertartás is igazodott a többi istenséghez fűződő kegyetlen gyakorlathoz. 40 nappal az istenség ünnepe előtt a kereskedők felajánlottak egy egészséges rabszolgát, akit a papok a bálvány ruháiba öltöztettek, majd a bálványnak kijáró tisztelettel istenítették egészen a szertartás napjáig. A "bálvány" kíséretével a várost járta, táncolt, énekelt, s adományokat gyűjtött. Kilenc nappal az ünnep előtt egy idős pap állt eléje, s ezt mondta neki: "Emlékezz urunk, hogy mához kilenc napra véget ér a küldetésed, megáll a tánc, az ének, mert akkor meg kell halnod." Innentől kezdődően éberen figyelték, hogy a leendő áldozatnak elromlik-e a kedve: szomorúságát rettentő baj előjelének vélték. Ezért ha a rabszolga el volt keseredve, megpróbálták felvidítani. Kakaóval kevert vért adtak neki, mert úgy hitték, ez megnyugtatja, s nem érzi, hogy a halálba megy. Az áldozatbemutatás ebben az esetben is a már korábban leírt módon történt, csak itt az áldozat szívét a Holdnak ajánlották fel, a testet pedig a kereskedők kapták meg.

Némelyik azték ünnepen az áldozatok valamivel szerencsésebbek voltak, s megküzdhettek életükért, igaz, jóval hátrányosabb feltételekkel harcolhattak, mint ellenfeleik. A rabszolga lábát megkötözték, de kezébe kardot és pajzsot kapott. Ha győzött, megmenekült a feláldozástól, sőt akár híres kapitányuk is válhatott belőle. Ha azonban veszített, ő is az áldozókövön végezte.

Amikor a spanyol hódítók betörtek Mexikóba (1519), s rátaláltak az aztékokra, rémisztő vallási szertartásokról árulkodó, halomba rakott emberi csontokat is találtak. Ennek megfelelően bántak hát a meghódítottakkal, s bizony nem kevésbé véres inkvizícióval próbálták azokat saját hitükre téríteni. Ennek eredményeként az aztékok elhagyták hitüket, és leszármazottaik ma már főként katolikusok. Isteneik, bálványaik nevéből szentek neve lett, véres szertartásaik emléke pedig babonává zsugorodott.

A prekolumbián (azaz a Kolombuszt, vagyis Amerika felfedezését megelőző) magaskultúrákat a gyarmatosítók teljesen elpusztították. Így az inkák, maják, aztékok vallási hiedelmeit csak a 16-17. századi spanyol hittérítők tudósításai alapján, a fennmaradt legendákból és régészeti leletek segítségével próbálták és próbálják a kutatók rekonstruálni.

Az azték vallásról és kultúráról szóló további oldalak: németül
http://olymp.wu-wien.ac.at/usr/h95b/h9506089/local.html
Thomas Fredriksen Azték című könyve az Interneten angolul
http://northcoast.com/~spdtom/aztec.html
Azték oldal: művészet, társadalom, hadsereg, vallás (angolul)
http://monte.mvhs.srvusd.k12.ca.us/~attvc2/Aztec/index.html

Felhasznált irodalom:

- Vaclav Solc - Petr Horejs: Amerika őslakói
Madách Könyvkiadó, Budapest, 1970.
Fordította: Koncsol László
- Juan de Tovar: Azték krónika
Helikon, Budapest, 1986.
- Szimonidesz Lajos: A világ vallásai
Dante Kiadás, Budapest, 1988.
- Cambridge Enciklopedia - aztékok címszó
Budapest, 1992.
- Dr. Hunyadi László: Az emberiség vallásai az őskortól napjainkig
Lipták Kiadó, Budapest, 1998.

forrás: Sulinet

Bármennyire is nem akarunk tudomást venni róla, de lassan vége van a nyárnak, a kánikulával együtt a pihenés időszaka is véget ért. Noha rendkívül fontos, hogy a család életébe visszacsempésszük a korábban megszokott rendszert, ezt semmiképp se egyik napról a másikra tegyük: délutáni sétákkal, közös biciklizéssel, hétvégi kirándulással marasztaljuk még egy kicsit a szünidő hangulatát!

Az új tanév - ahogy az lenni szokott - kissé döcögve indul; gyereknek, felnőttnek egyaránt nehéz visszarázódni a dolgos hétköznapokba. Néhány nap elteltével aztán mosolyogva ébredünk rá, hogy minden újra a régi kerékvágásban halad: csomagoljuk a tízórait, expedíciót indítunk egy fél pár tornacipő után, és toporogva várakozunk a fürdőszoba előtt.
Az első napok az iskolában is lazábban telnek; három hónapos felhőtlen, kötelezettségmentes időszak után nehéz ismét összeszedetten viselkedni, pisszenés nélkül végigülni az órákat és a padtárs élménybeszámolója helyett a tanári magyarázatra figyelni. A visszazökkenés nem megy egyik napról a másikra, ezzel a pedagógusok is tisztában vannak, mi se akarjuk tehát otthon, hogy minden átmenet nélkül visszaálljon a régi, megszokott életritmus. Korán vége van a tanításnak? Nincs lecke? Ne ücsörögjünk otthon, használjuk ki, hogy még kellemes idő van: tegyünk egy sétát a közeli parkban, gyűjtsünk leveleket, gesztenyét, menjünk el fagyizni. A hétvégét, ha csak tehetjük, és együtt van az egész család, alakítsuk "ráadás szünidővé": keressünk szabadtéri programokat, menjünk el az állatkertbe, esetleg a vidámparkba. Az időjárás szerencsére még jó ideig megengedi, hogy hosszabb kirándulásokat is tegyünk: nézzünk ki egy úticélt, üljünk vonatra vagy pattanjunk bringára és töltsük a napot a szabadban! Vihetünk labdát, tollast, frisbee-t, vagy akár kártyát, társasjátékot is; lényeg, hogy ne a nyár elmúltán keseregjünk, hanem próbáljuk kellemessé tenni az őszi napokat! Ha éppen nincs kedvünk kimozdulni otthonról, rendezzünk egy bográcspartit, grillsütést a kertben; a készülődésbe, tűzrakásba, sütés-főzésbe feltétlenül vonjuk be a gyerekeket.
Ha így teszünk, tovább gyarapíthatjuk a nyáron szerzett közös élményeket és gyerekeink nem fognak hirtelen szakadékot érezni a vakáció és az iskolakezdés között, ezáltal kisebb lesz az iskola elleni - nyílt vagy elfojtott - tiltakozásuk és nagyobb kedvvel, hajlandósággal néznek majd a rájuk váró kötelezettségek elé.

Forrás: Sulinet

Szeptember hónap szülőknek, gyerekeknek, pedagógusoknak egyaránt az iskolakezdés jelenti. A pedagógusok azonban már sokkal korábban megkezdik a készülődést az új tanévre.

A tanárok szabadsága már augusztus közepe táján "lejár", hiszen ilyenkor már elkezdődik a munka, még ha nem kell is mindennap beérni "csöngetésre". A pedagógusoknak, intézményvezetőknek számos teendőjük van már az iskolaév kezdete előtt.

Az első feladat mindenképpen az órarend összeállítása. Ehhez sok tényezőt kell figyelembe venni. Az egyes tantárgyak óraszámait, a tantermek elosztását, az iskolai szünetek dátumait, az osztályok, tanulócsoportok létszámát és természetesen a tanárok egyéb óráinak időpontját. A sok különböző elem összehangolása nem egyszerű feladat, így noha általában az órarend beosztását egy ember készíti, az oktatási intézmény pedagógusainak közre kell működniük ebben a munkában.

További feladat évkezdés előtt, hogy egy-egy iskolában a tanárok megbeszéljék, összehangolják az éves feladatokat. Ezért gyakran több értekezletet, megbeszélést tartanak a nyár folyamán, általában a tanévkezdés előtt. Ezeken a megbeszéléseken szó esik tantárgyi kérdésekről ugyanúgy mint egy-egy diák egyéni problémáiról, esetleg bizonyos tanárok pedagógiai dilemmáiról.

Az intézményvezetőknek természetesen még ennél is több feladatot kell elvégezniük. Hiszen az intézmények működése nem csak a szoros értelemben vett tanításból áll. Gondoljunk csak arra, hogy egy iskolában, óvodában rengeteg technikai problémát is meg kell oldani, kezdve az épület esetleges felújításától, a könyvtár fejlesztésén keresztül egészen a természettudományi szertárak eszközeinek megvásárlásáig.

Végül nem szabad elfeledkeznünk a pedagógusok egyéni előkészületeiről sem. Hiszen az órákra való készülést - bár természetesen ez évközbeni feladat is - már nyáron el kell kezdeni. A pedagógusok tehát otthon is készülnek az iskolakezdésre. Jegyzeteket készítenek, újraolvassák a tankönyveket, szövegeket, szakkönyveket. Végiggondolják, hogy az előző évben milyen problémákkal kellett szembenézniük egy-egy diák esetében, és megpróbálják megtalálni a megoldást ezekre a problémákra.

Az iskolakezdés ideje tehát nem mindenkinek szeptember 1-e, noha természetesen a "valódi" munka a pedagógusok számára is csak ekkor kezdődik meg. A "valódi" munka azonban sok előkészületet, szervezést, tervezést igényel, melyekre általában nyáron kerül sor.

Forrás: Sulinet

Legyen szó nyelvtanfolyamról vagy külföldi utazásról, egy biztos: a nyári szünidő a legalkalmasabb időszak arra, hogy iskoláskorú gyermekeink nyelvet tanuljanak, csiszolják a már meglévő tudásukat, bővítsék szókincsüket. Cikkünkből kiderül, milyen lehetőségeik vannak azoknak a diákoknak, akik nyelvvizsgára készülnek vagy egyszerűen csak jobban megismerkednének egy adott idegen nyelvvel.

Az idegen nyelv tanulás a diákokat megismerteti az adott ország kultúrájával, történelmével, bevezeti őket egy olyan világba, melyben elsőre minden kiismerhetetlennek tűnik. A nyelvtanulás minden esetben az alapvető kommunikációs helyzetek felismerésével és a társalgáshoz szükséges szókincs elsajátításával kezdődik, emellett pedig minden diák megtanulja a legegyszerűbb nyelvtani szabályokat is. Ahhoz, hogy a tanuló magabiztosan és felszabadultan tudjon beszélgetni azokkal, akiknek az angol vagy a francia az anyanyelve, nagyon sok próbálkozásra, a hibák felismerésére van szüksége. Hiszen a nyelvtanilag helyes fogalmazások megírása vagy a hibátlan nyelvtani tesztek kitöltése csak szükséges, de nem elégséges feltétele a nyelvtudásnak. Mint minden más tudás elsajátításánál, itt is a gyakorláson van a hangsúly. Az is fontos, hogy az iskolában elkezdett tanulás a szünidő alatt se maradjon abba. A nyári nyelvoktatásnak számos formája terjedt el hazánkban az elmúlt évtizedben: a fiatalabbak játékos programok keretében ismerkedhetnek meg külföldi dalokkal és az alapvető szókinccsel, az idősebbek pedig nyelvi táborokban, nyelvvizsga előkészítőkön, külföldi munkák során bővíthetik a már meglévő tudásukat.

A nyelvi táborokban gyermekeink életkoruk szerinti csoportokban vehetnek részt az órákon. Általában kezdő, a nyelvvel csak ismerkedő fiatalok és a nyelvtanulásban már gyakorlottabb diákok is találnak tudásszintjüknek megfelelő foglalkozásokat. A táborban oktatók segítségével a vakációzók szókincse, gyakorlati és elméleti tudása szinte észrevétlenül gazdagodik.

Az egy-, illetve kéthetes turnusokból álló nyári nyelvtanulás valamivel szigorúbb, a diákoktól nagyobb figyelmet és fegyelmet követelő változata a nyelvi előkészítő tanfolyam. Akik a nyelvtanulásnak ezt a formáját választják, szorgalmas és kitartó munkával igen hatékonyan fejleszthetik nyelvtudásukat. Legtöbbször egy-, illetve kéthónapos tanfolyamokra lehet jelentkezni, és azt is a diákok dönthetik el, hogy a nap melyik szakát szeretnék a nyelviskolában tölteni. Az ide jelentkezők a foglalkozásokon egyszerre végeznek elméleti és gyakorlati feladatokat, és az órák befejeztével sincs vége a tanulásnak: rendszerint házi feladattal térnek haza a lelkes fiatalok.

A legtöbb - főként lánygyermekes - szülő aggódva követte figyelemmel a mára igen népszerűvé vált, külföldi munkavállalással összekötött nyelvtanulási forma térhódítását. Évről-évre rengeteg fiatal dönt úgy, hogy gyermekfelügyelőként, eladóként vagy mezőgazdasági munkásként, valamint tábori programszervezőként ellátogat egy olyan nyelvterületre, ahol gyakorolhatja az általa kedvelt idegen nyelvet. A legtöbb esetben eredményes és kellemes, élményekben gazdag utazásról számolnak be azok a fiatalok, akik nyarukat külföldön élő családoknál töltötték, vagy más diákmunkával tették hasznossá magukat. Amennyiben a családnak nincs külföldön élő ismerőse, mindenképp érdemes gyermekünket "karon fogva" kiválasztani egy, a diákok külföldi utazásával és nyelvtanulásával foglalkozó irodát, ahol minden kérdésünkre választ kaphatunk, együtt szervezhetjük meg a kiutazást, csemeténk külföldön tartózkodását.

A nyári nyelvtanulás bármely formáját is választja gyermekünk, biztos, hogy szeptemberben, az iskolába visszatérve magabiztosabban szólal fel az angol órán, és tanára is észreveszi majd a fejlődést!

Forrás: Sulinet

Nagyon nem szeretem az olyan bevezetést, amely úgy kezdődik, hogy "már a régi görögök is..." és így tovább. Témánk azonban a felkészült fényképezéshez, pontosabban fogalmazva a (fény)képalkotásához szükséges eszközökkel foglalkozik. Ezért sem érdektelen megemlíteni, hogy a képalkotás a szó valós értelmében igencsak "ősi" foglalatoskodás, hiszen a "homo sapiens" - és csakis ő! - már neandervölgyi ill. cromagnoni kora óta (lásd többek közt az Altamira barlang színes(!) rajzait) alkotott képeket.

Tudja-e Ön, kedves Olvasó, hogy mi az az univerzális sav? Nos, az a képzeletbeli anyag, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe kerül. Ha beleöntjük egy lombikba, átrágja magát az üvegen, azután az asztallapon, majd a padlón, a ház alapzatán, a talaj felső rétegén, végül pedig módszeresen fölemészti – talán egész Földünket. Daniel C. Dennett a Darwin veszélyes ideája című könyvében ilyen univerzális savhoz hasonlítja az evolúció gondolatát, amely száznegyven éve szabadult ki Darwinnak A fajok eredete című könyvéből, és azonnal nagy riadalmat is keltett. Sokan gyűlölik Darwin elméletét, mert feltartóztathatatlanul szétmarja azt az ősi és oly megnyugtató nézetet, mely szerint a világ tökéletesen kimunkált, bölcs tervek alapján jött létre, és ezek szerint is fog működni örökkön örökké.
Daniel Dennett, aki – saját meghatározása szerint – ortodox neodarwinista, ezekkel a támadásokkal száll szembe. Dennett nem biológus, hanem filozófus. Nem az evolúció tényét akarja bizonyítani (ezt a biológusok által már rég bebizonyítottnak tekinti), hanem azt mutatja ki, hogy az evolúció mint egyszerű algoritmus – azaz pontosan meghatározott lépések ismétlődő sorozata – igenis minden „felső” beavatkozás nélkül képes volt létrehozni a csodálatos, bonyolult, ezerféleképp működő élővilágot. Miközben végigvezeti az olvasót a Darwin elméletét előkészítő, majd az azt kommentáló filozófusok és természettudósok gondolatmenetein, számtalanszor szenvedélyes vitába bocsátkozik egy-egy nézettel. Egész fejezetet szentel például a nálunk is népszerű biológus, Stephen Jay Gould kritikájának, mert szerinte Gould olyan hatásokat vél fölfedezni a törzsfejlődésben, amelyek nem következnek az evolúció mechanizmusából. Dennett érvelése általában meggyőző és következetes, bár nyilván a legtöbb olvasó talál benne egy-két olyan pontot, ahol szívesen vitába szállna vele. Az ortodox neodarwinizmus számára akkor válik ingoványossá a talaj, amikor az okfejtés az evolúciós folyamat „széleihez” érkezik: egyfelől az élet kialakulását megelőző fizikai és kémiai történésekben, másfelől az emberi faj megjelenése után kezdődő kulturális fejlődésben nehéz kimutatni az evolúció algoritmusát. Mindenesetre Dennett megpróbálja.
A Darwin veszélyes ideája Daniel Dennett több évtizedes filozófusi munkájának összefoglalása – vonzóan megírva. Megírását a szerző akkor határozta el, amikor egy tudományos konferencián szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy még a hivatásos tudósok sincsenek mindig tisztában az evolúcióelmélet valódi horderejével, összes logikai következményével. Ez a szórakoztatóan megírt, magával ragadó gondolatkísérletekben bővelkedő könyv mindenki számára érthető, aki hajlandó megérteni a valóságot. Kár, hogy hibák is tarkítják a könyvet. A rengeteg véletlenszerű és néhány visszatérő elírás közül csak egyet említenék: az ismert játékelméleti modellhelyzetet, a közlegelők tragédiáját kétszer is „a közlekedők tragédiája”-ként említik – valaki bizonyára azt gondolta, hogy így mégiscsak több értelme van. A könyv fordítása egyébként eléggé lelkiismeretes, bár nem eléggé ügyes: túlságosan is gyakran találkozhatunk benne döcögő mondatokkal és csikorgó szófordulatokkal.
Dennett másik könyve, a Micsoda elmék című később keletkezett, mint a Darwin veszélyes ideája, Magyarországon mégis előbb jelent meg. A Micsoda elmékben Dennett folytatja „szellemirtó” tevékenységét; ezúttal az elmével, a tudatossággal kapcsolatos, sokszor naiv vélekedéseket veszi nagyító alá. Úgy érezzük, hogy tudatos énünk, mint egy kis emberke, ott csücsül valahol a fejünkben, és ez a „lény” tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Más élőlényekről is szívesen gondoljuk, hogy az ő agyukban szintén csücsül „valaki”, azaz ők is érző lélekkel bíró teremtmények. Csakhogy ebben az esetben az ember megérzései nem sokat érnek: nagyon könnyen becsaphatók vagyunk. Ezért aztán hiába vagyunk képesek bizonyos átszellemült állapotban átérezni, hogy milyen tudata lehet egy mamutfenyőnek, az elme és a tudatosság vizsgálatát más irányból kell kezdenünk.
A Micsoda elmék ennek a gondolkodási folyamatnak az iskolája. Dennett az élet csíráitól, az automatikusan reagáló makromolekuláktól kezdve kíséri végig az élőlények és a környezet kapcsolattartásának történetét. Hipotézise szerint: ha a fejlődésnek nincsen olyan szintje, ahol egyszer csak egy fejben lakozó „emberke” is a reagálás szükséges kellékévé válik, akkor az nincs is ott. Márpedig Dennett szerint a fejlődésben sehol sem történik ilyen csoda. Az egyre bonyolultabb lények a környezetre való reagálásnak egyre bonyolultabb módszereit alkalmazzák, míg az ember szintjén végül kialakul a nyelv, a külvilág modellezésének legtökéletesebb eszköze. Az elme lényegét ennek a reagáló apparátusnak a működésében kell keresnünk.
Végérvényes igazságokat, persze, nem találhatunk a könyvben. Mint Dennett maga mondja, filozófusként nem azt tekinti feladatának, hogy válaszokat adjon, hanem hogy jobban megfogalmazza a régi kérdéseket.
(Typotex, 608 oldal, 2600 forint; illetve Kulturtrade [Vince Kiadó], 192 oldal, 950 forint)

Mannhardt András

Forrás: Sulinet

Kórokozók változóban

Néhány éve, amerikai látogatásunk idején, két ott élő bölcsész barátunk egymástól függetlenül, mély meggyőződéssel fejtegette, hogy a szerzett immunhiány (AIDS) vírusa, a HIV a CIA laboratóriumaiból szabadult ki. A kérdés csak az: szándékosan „szivárogtatták-e ki” vagy maga szökött meg a rosszul őrzött laboratóriumból?

Mielőtt rátérnék e kérdésre, röviden összefoglaljuk amit cikkünk előző részében a kórokozók virulenciájról, az általuk okozott fertőzés súlyosságára ható szelekciós tényezőkről írtunk. Említettük: egy-egy fertőzött személyben a gyorsabban szaporodó, virulensebb változatok szaporodnak el. De ha az a beteget ágyhoz köti és gyors halálát okozza, kevés alkalma van továbbadódni. Különösen igaz ez, amikor a fertőzés közvetlenül terjed.
A kórokozók között a megfertőzött egyedek szervezetében folyó szelekció tehát a nagy virulenciára, a továbbfertőzés kényszere végső soron a kis virulenciára szelektál. A fertőzött és fogékony egyedek gyakori találkozása növeli a kórokozó virulenciáját. A fertőzöttek elkülönítése nemcsak a járvány terjedését gátolja, hanem hosszú távon a betegség várható kimenetele szempontjából is kedvező. Az ember kórokozói közül a közvetítő szervezetekből belénk kerülők gyakrabban okoznak halálos betegséget, mint azok, amelyek közvetlenül emberről-emberre terjednek.

Ősmandrill terjeszt kórt
Az AIDS megjelenése és járványszerű terjedése valóban sok izgalmas kérdést vet fel. Honnan került közénk, és miért éppen a XX. század második felében bukkant fel? Lehet, hogy embertársaink egy része már régebben is ebben a betegségben halt meg, csak akkor még a HIV fertőzést nem tudták azonosítani? Vagy csak nemrégiben, talán az ötvenes években szabadult ki az AIDS vírusa egy laboratóriumból, netán valamilyen más állatfajból?
Az evolúcióbiológusok a fajok rokonsági viszonyait úgy vizsgálják, hogy összehasonlítják örökítőanyaguk (DNS-ük vagy RNS-ük) építőköveinek sorrendjét. Minél kevesebb helyen különböznek ezek az óriásmolekulák, annál közelebbi rokonságban állnak, annál kevesebb idő telt el azóta, hogy evolúciós útjuk szétvált, s egymástól függetlenül fejlődtek tovább.
A HIV egy retrovírus*, amelynek egy RNS, azaz ribonukleinsav óriásmolekula az örökítőanyaga. Számos főemlősfaj hordoz az ember immunhiányos betegségéért felelős vírushoz hasonló vírust. Ezeket SIV-nek nevezzük (a majom-immunhiány vírus angol nevénekrövidítéséből). E rokon vírusok örökítőanyagának szekvenciája alapján megszerkesztették evolúciós törzsfájukat (1. ábra).
Az emberi immunhiány vírusból is többféle van, a törzsfa nem is tünteti fel valamennyit, egy-egy elnevezéshez, mint a HIV-1 és HIV-2, egymástól különböző RNS-ű vírusok egy-egy csoportja tartozik. Az ördög, mint mindig, most is a részletekben van: a törzsfa szerkezetét meghatározó elágazások sorrendje annál bizonytalanabb, mennél közelebbi elágazásokról van szó.
Ahol a fa megszerkesztésekor Ewald professzor bizonytalan volt, ott azt a sorrendet választotta, amely összességében a legkevesebb számú vírusátadást eredményezi két faj között. Például vannak kutatók, akik szerint az emberi HIV-1 és HIVANT70 a csimpánzvírusból (SIV-csimpánz) származik. Ehhez azonban az kell, hogy a csimpánz-SIV két alkalommal „ugorjon át” az emberre. A bemutatott törzsfa ellenben csak egyetlen, fordított irányú átfertőzést feltételez. E fa szerint a legősibb AIDS vírus a mandrillokban található. Azokból került az emberbe, és ott viszonylag rövid idő múlva két ágon haladt tovább az evolúciója. Ennek eredménye a HIV-1 és HIV-2 csoport. A HIV-1-ből az emberből csimpánzokba átkerülve lett SIV-csimpánz vírus. A HIV-2 is számos emberi és majomvírus őse.

Az AIDS bölcsője
Mennyi ideje vannak jelen az AIDS vírusai az emberi populációkban? Az evolúciós események közt eltelt pontos időtartamot meghatározni nehéz feladat. Ha – mint várható – az óriásmolekula átalakulásának üteme az evolúciós fa egyes ágain más és más, vagy időszakonként változik, akkor a „molekuláris óra” pontatlan, s emiatt nagy tévedések adódnak az elágazások időpontját illetően is. Valószínű, hogy e vírusok évszázadok, sőt évezredek óta velünk vannak, s nem az ötvenes években kerültek más főemlősökből többször is az emberekbe. Egyelőre nem ismerjük a fajok közti átadódás mechanizmusát, de annyi bizonyos, hogy az elmúlt pár ezer évben más retrovírusok is többször „ugráltak” emberszabású majmok és emberek között. A CIA-t tehát felmenthetjük. Akkor talán a civilizáció átka? Gerald Myers nagy meglepetést okozott, amikor az RNS-szekvencia-elemzések eredményeire hivatkozva a kilencvenes évek elején azzal a javaslattal állt elő, hogy az AIDS megbetegedések zöméért felelős HIV-1 Nyugat-Afrikából származik. A tömeges fertőzés és megbetegedés ugyanis nem Nyugat-, hanem Kelet-Afrikára jellemző. A HIV-1-et csak a nyolcvanas évek közepén, véletlenül hurcolták be Nyugat-Afrikába, közép-afrikai lakosok. Mi támasztja akkor alá a HIV-1 nyugat-afrikai eredetét?
Említettük, hogy a molekuláris sajátságok alapján legősibbnek látszó, a többi AIDS vírustól leginkább különböző vírusokat, a nyugat-afrikai mandrillokban találták. Ugyanonnan került elő a többi HIV-1 változattól legnagyobb mértékben eltérő RNS-szekvenciájú HIVANT70 és a vele rokon csimpánz-SIV is. Ezen a területen található a nyolcvanas években izolált, a HIV-1-től nemcsak RNS-sorrendjében, de más tulajdonságaiban is nagy mértékben különböző HIV-2 változat is. E távoli „rokonok” együttes előfordulása utal arra, hogy a HIV Nyugat-Afrikából ered.
Akkor miért nem Nyugat-Afrikában dühöng az AIDS-járvány? Paul Ewald ezt azzal magyarázza, hogy az AIDS-megbetegedések tömeges megjelenését Kelet-Afrikában az ott régóta előforduló HIV-1 virulenciájának gyors növekedése okozta.
A virulencia növekedését és a járvány gyors terjedését segítő társadalmi-gazdasági feltételek Kelet-Afrikára és nem Nyugat-Afrikára jellemzőek. Az 1960-as, 70-es évek tömeges népvándorlásokat indítottak Közép- és Kelet-Afrikában. A hagyományos mezőgazdasági tevékenységből élők ellehetetlenültek, a falvakból a férfiak tömegesen mentek a városokba munkát vállalni. A családjuktól távol élő férfiak tömege piacot teremtett a prostitúció számára. Nairobi nyomornegyedeiben egy átlagos prostituált évi teljesitménye 1985-ben ezer aktus volt. A gazdagabb területeken évente csak száz. Nem véletlen, hogy a szegény prostituáltak kétharmada, a gazdagabb területeken dolgozóknak pedig csak egyharmada volt HIV fertőzött. A prostituáltakat látogató férfiaknak évente átlagosan harminc partnerük volt, a „nyilvános házakat” elkerülőknek csak három. Afrikában a prostitució a legfontosabb tényezője a HIV-1 fertőzésnek. Ruandában például a HIV-fertőzött férfiak 80 %-a járt prostituáltnál a vizsgálatot megelőző két évben.
A gazdaságilag fejlettebb Nyugat-Afrikára inkább jellemző a monogámia, mint a prostitúció. Nyugat-Afrikát az 1960-as, 70-es években megkímélték a népvándorlások, és többé-kevésbé változatlanok maradtak a szexuális szokások. A nagy virulenciájú HIV-1 változat Nyugat-Afrikában csak egyes városokban például Abidjanban gyakori, ahol a 70-es évek közepétől megnégyszereződött a lélekszám és romlott az életszínvonal. A nagy virulenciájú HIV-1 terjedésének feltételei végeredményben rosszabbak Nyugat-Afrikában.

A nef-gén és a vírulencia
Paul Ewald szerint tehát végső soron a szexuális partnerek váltogatása felelős az AIDS betegség megjelenéséért. Előző cikkünkben példát mutattunk arra, hogy egy kórokozó virulenciája igen gyorsan, néhány tucat fertőzés alatt olyannyira megnövekedhet, hogy egy könnyű betegséget okozó baktériumból halálos kórt előidéző változat fejlődik ki. Igaz ez a HIV-ra is? A HIV szaporodását egy fertőzött személyen belül az úgynevezett nef fehérje (negatív szabályozó faktor) gátolhatja a fertőzés korai szakaszában. Részben ennek a fehérjének köszönhető, hogy az immunhiányos megbetegedést okozó vírusoknak kívételesen hosszú a lappangási ideje. Ha a nef fehérjét kódoló gén a másolódások során megváltozik, a fehérje elromlik, s nem gátolja tovább a vírus szaporodását. A vírus örökítőanyagának mutációja azt eredményezi, hogy egyes fertőzöttekben a jó nef génű vírus szaporodik, másokban pedig a hibás. A fertőzöttek szervezetén belül a vírusszelekció a gyorsabban szaporodó vonalaknak kedvez, ezért mennél előrehaladottabb a fertőzés annál valószínűbb, hogy az uralkodó vírusvonalban rossz a nef gén.
Ez a változatosság teremti meg a fertőzés átadásakor működő szelekció nyersanyagát: a rossz nef génű vírussal fertőzött emberrel a virulens vírusok hamar végeznek, így kisebb az esélye, hogy a vírust továbbadja. A jó nef génű vírus hordozója tovább él, és terjeszti a fertőzést. Az egyes vírusváltozatok fertőzési esélyeit például a hordozó szexuális szokásai is befolyásolják. A túlnyomórészt monogám népességekben a jó nef génű, kevésbé virulens HIV vonal lesz előnyben, míg a szexuális partnerek gyakori cseréje a rossz nef génű változatnak kedvez. A sejttenyészetekben néhány gyors, egymást követő átoltás elegendő ahhoz, hogy létrejöjjenek a nem működő nef-génű vírusvonalak. Nem kell sokáig várni arra sem, hogy a haszontalanná vált nef fehérjét alig termelő változatok jelenjenek meg a tenyészetekben.
Láttuk, egy vírus szaporodásának sebessége kapcsolatban áll a vírus virulenciájával, azaz a fertőzés lappangási idejével és a fertőzést követő betegség lefolyásával. Közvetlen bizonyítéka ennek, hogy azoknál a csecsemőknél, akik édesanyjuktól gyorsan szaporodó HIV vonalat „örököltek”, rövidebb idő múltán léptek fel a súlyos tünetek, mint azoknál, akik lassabban szaporodó vonalakkal fertőződtek.

Virulensek előre
Egy sor járványtani adat jelzi, hogy egy-egy fertőzött személyben egyre gyorsabban szaporodó, egyre virulensebb vírusok dominálnak. A vérátömlesztés során fertőződöttekben például annál rövidebb idő után jelentek meg az AIDS első tünetei, mennél közelebb volt a véradó a tünetek megjelenéséhez. Azok a fertőzöttek, akik AIDS betegektől kapták a fertőzést, hamarabb betegedtek meg, mint azok, akiknek megfertőzőjén még nem jelentek meg a tünetek.
Önmagában ez még nem bizonyítaná, hogy a különbséget az eltérő virulenciájú HIV-vonalak különböző szaporodóképessége okozza. Elfogadható magyarázat lehetne az is, hogy az AIDS lappangási ideje a fertőző vírusok mennyiségétől függ, s nem a fertőző személyből átkerülő vírusok virulenciájától. De ez ellen szól például, hogy a vérátömlesztés utáni fertőzés lappangási ideje nem függ attól, mennyi fertőzött vért kapott a beteg.
A HIV örökítőanyaga még az influenzavírusokénál is változékonyabb. A változatok nagy része az RNS-ről DNS-kópiát készítő enzim, a reverz transzkriptáz pontatlan működésének eredménye. A véletlenszerű hibák miatt a vírusok egy része működésképtelenné válik, de a vírus felszínén levő molekulákat megváltoztató mutációk előnyösek lehetnek, mert az újabb variánsokat a megtámadott szervezet immunrendszere nem ismeri fel. A változatképződés gyakoriságának optimumát megintcsak befolyásolja, hogy a vírus milyen eséllyel fertőzhet más személyeket. Annyi bizonyos, hogy a HIV fertőzötteket, a hosszú lappangási időszak után általában nem ugyanaz a vírusváltozat pusztítja el, mint amelyik megfertőzte.

Ahány HIV, annyi AIDS?
Az emberi populációk olyan kisebb csoportokra oszthatók, amelyeken belül a vírus eltérő módon terjed, s ezek a vírusok számára eltérő szelekciós környezetet kínálnak. A csoportok a vírustörzsek számára átjárhatók, ám arra számíthatunk, hogy mindegyiket más-más vírustörzsek uralják. Ennek következtében nemcsak a fertőzöttség mértékében, a fertőzöttek kor szerinti megoszlásában lesz különbség a csoportok között, hanem a fertőzés és a megbetegedés közti időtartamban (a lappangási időben) és a betegség lefolyásában is.
Egy new yorki vizsgálat például kimutatta, hogy az intravénás kábítószerezőkben kétszer olyan gyorsan fejlődnek ki az AIDS tünetei, mint a homoszexuális férfiakban. Ennek nemcsak az lehet az oka, hogy a drogosok szervezete amúgy is legyengült, hanem az is, hogy az injekciós tűvel közvetített fertőzés – a szúnyog által átvitt betegségekhez hasonlóan – a nagyobb virulenciájú vírusvonalaknak kedvez. A sterilizálatlan injekciós tűk közös használata az egész világon általános szokása a drogosoknak. Egy AIDS beteg valószínűleg hamarabb talál tűt, mint szexuális partnert, s a közös injekciós tűk közvetítésével tovább képes fertőzni, mint szexuális úton. Ráadásul a HIV napokig fertőzőképes marad az injekciós tűben, s a kábítószerfüggők általában hetenként többször is „belövik magukat”.
Az emberi AIDS vírusok között a leglátványosabb különbség a HIV-1 és HIV-2 vírus virulenciájában van. A HIV-2 fertőzésből is lehet AIDS, de például egy szenegáli vizsgálat szerint 400 HIV-2 fertőzöttből egy év alatt csak kettőben jelentkeztek AIDS-szerű tünetek.
A régebben levett vérminták vizsgálata azt mutatja, hogy a nyugat-afrikai partokon a HIV-2 fertőzés évtizedek óta elterjedt, de a megbetegedések jóval ritkábbak voltak, mint a HIV-1-el fertőzött területeken. A HIV-2-fertőzés nem érinti kiugróan a 20 és 40 év közötti korosztályt, ami pedig a HIV-1-re jellemző.
A szexuális szokások változása a HIV-2 virulenciáját is megváltoztathatja. Szenegálban számos kulturális és társadalmi tényező a szexuális partner viszonylag ritka váltogatása felé hat, Elefántcsontparton nem ez a helyzet. Szenegálban ma is a csekély virulenciájú HIV-2 vonalak gyakoribbak, az elefántcsontparti HIV-2 virulensebb, de kevésbé virulens, mint a HIV-1. Laboratóriumban a kórokozó néhányszori átoltása elegendő volt arra, hogy egy gyenge HIV-2 vonalból gyorsan szaporodó, gyakori sejthalálhoz vezető vírust szelektáljanak.

Jobb az óvszer, mint a gyógyszer?
Akik olvasták sorozatunk első cikkét, biztosan látják már: a szexuális hűség vagy az óvszer, a vérbankok fokozott ellenőrzése, az egészségügyi intézményekben a sterilitás javítása, a drogosok steril tűhöz juttatása nem csupán általános óvatossági rendszabály. Ezek a beavatkozások nemcsak a fertőzéstől és a járvány tovább terjedésétől védik meg a lakosságot, hanem hosszú távon az AIDS eltűnéséhez is vezethetnek. Ha az emberi immunhány vírusainak kevesebb alkalma van a fertőzésre, várhatóan a szelídebb változatok terjednek el, mivel a természetes szelekció a lassan szaporodó, a sokáig lappangó, tünetmentesen élő változatoknak kedvez. Cikkünk befejező részében (35. számunkban – A szerk.) az e hipotézis melletti bizonyítékokról is szólunk.

Dr. Pásztor Erzsébet

forrás: Sulinet

Kórokozók változóban

Miért halálos betegség a trópusi váltóláz? Miért oly enyhe lefolyású a közönséges nátha? Miért hajlítja gúzsba áldozatát a chikungunya?* Miért öl a sárgaláz, a pestis vagy a tífusz, s miért enyhe kimenetelűek
általában a herpeszvírusok okozta fertőzések?

A sokféle kórokozó tulajdonságait, s következésképp az általuk okozott tüneteket evolúciós mechanizmusok hozzák létre és tartják fenn. Ezért, ha a kórokozók egyes általános tulajdonságait a természetes szelekció szempontjából vizsgáljuk, talán jobban megérthetjük természetüket. Ilyen általános tulajdonság a virulencia, a fertőző szervezet szaporodási képessége a gazdában, amelyen a fertőzés súlyossága múlik (1. ábra).

A hiperaktív HIV
Egy-egy kórokozó virulenciáját a beteg számára a fertőzés következtében jelentkező tünetek hevessége, súlyossága, kellemetlensége jelzi. A virulencia kevésbé szubjektív mértéke a halandóság növekedése, tehát az, hogy a fertőzöttek hány százaléka hal meg a fertőzés következtében. Ám a fertőző szervezetek elterjedését, fennmaradását is befolyásolja, hogy milyen lefolyású és kimenetelű megbetegedést okoznak. A virulencia így a természetes kiválogatódás ellenőrzése alatt áll, és evolúciósan szabályozott tulajdonság.
Egy-egy gazdában egy hosszú fertőzés folyamán a vírusok vagy baktériumok számottevő evolúciós változáson mehetnek keresztül. Általános szabály, hogy azt a genetikai változatot találjuk nagyobb számban egy fertőzött egyed szervezetében, amely az adott körülmények között gyorsabban szaporodik. Egy hosszú vírusfertőzés folyamán például a gazda szervezetében egyre gyorsabban replikálódó vírustörzseket kell találnunk. Az egyik legmutábilisabb emberre veszélyes vírus, a szerzett immunhiányos szindrómát kialakító HIV1 általában 10 év lappangás után válik végzetessé. Egy aktívan replikálódó HIV1 általában a sejt fehérjetermelésének 1-2 %-át köti le a maga fehérjéinek előállítására. A fertőzés késői szakaszára jellemző hiperaktív HIV1 a fehérjetermelő kapacitás felét is kisajátíthatja. Az aktív és a hiperaktív változatok közti különbségért a vírus örökítő anyagának egy-két megváltozása, mutációja felelős. A kórokozók számának növekedésével arányosan súlyosbodnak a fertőzéssel járó tünetek is.

Így van ez a váltóláz esetében is. A világon évente 300 millió ember betegszik meg maláriában, azaz váltólázban, amit négyféle spórás egysejtűfaj okozhat. A négy faj közül a trópusi váltóláz kórokozója, a Plasmodium falciparum a legveszélyesebb. A P. falciparummal fertőzött emberek gyakrabban halnak meg a fertőzés következtében, mint a másik három kórokozó valamelyikével fertőzött, kevésbé szerencsétlen társaik. Ezzel együtt jár, hogy a P. falciparum gyorsabban szaporodik a gazdában, s a fertőzés után rövidebb idő telik el a tünetek megjelenéséig, mint ha a másik három lázállatka valamelyike fertőzne. A P. falciparum egy-egy személy vörösvértesteinek 60 %-ában is jelen lehet, míg a többi faj általában a vörösvértestek kevesebb, mint 2 %-ában fordul elő. Azt is kimutatták, hogy a P. falciparum genetikailag különböző törzsei különböző sebességgel szaporodnak, és generációs idejük is eltérő. Ezek az öröklődő különbségek adják a kórokozó evolúciójának nyersanyagát.

Maradj talpon! – vagy feküdj le!
Ha a természetes szelekció mindig a gyorsabban szaporodó változatoknak kedvez, akkor miért nem válik minden fertőző betegség halálossá? Szerencsénkre a vírusok, baktériumok és más kórokozók számára nem elegendő, ha csak egy-egy szervezetben terjednek el. Gazdáról-gazdára kell terjedniük, hogy egy fajban fennmaradhassanak. Egy nagyon virulens kórokozó ágyhoz kötheti és gyorsan megölheti áldozatát, de ha közben csak elenyésző esélye van az újabb fertőzésre, a gazdával pusztulva evolúciós szempontból ő maga is halott.

A különböző gazdákban élő kórokozó-változatok közti kiválogatódás tehát nem feltétlenül kedvez a nagy virulenciának. Általánosságban annyit mondhatunk, hogy az egyetlen gazdában a virulencia növekedésére ható szelekcióval szemben a több, egymásnak a fertőzést átadó gazda kórokozói közti szelekció sok esetben a kisebb virulenciájú változatoknak kedvez. E két szinten folyó szelekció eredője határozza meg a virulencia mértékét.
Milyen körülmények kedveznek a kisebb virulenciájú kórokozók terjedésének? A legközönségesebb emberi vírusfertőzés a Rhinovírusok okozta nátha. E vírusok alig szaporodnak az orrunkban, és az általuk fertőzött sejtekben alig tesznek kárt. Sőt, a fertőzött sejtek kis csoportjai kőzött nem fertőződött sejtek is vannak. A Rhinovírusok az orrváladékba kerülve cseppfertőzés vagy érintés útján adódnak át. Mi haszna lenne egy Rhinovírus-változatnak abból, ha ágyba kényszerítené a gazdáját? Nem sok, hiszen ezzel csökkentené a fertőzés, a továbbterjedés esélyét Egy kis náthával csak iskolás korú gyerekeink maradnak otthon, ahogy mi is tettük. A náthát lábon kihordók viszont emberek tucatjait fertőzhetik meg, miközben dolgoznak, vásárolnak, ügyeket intéznek, s panaszkodnak, hogy már megint folyik az orruk. Az elmondottakból az várható, hogy az emberről emberre közvetlenül terjedő kórokozók általában nem verik le a lábáról a megfertőzött személyt, és ritkán okoznak halálos betegséget.
Más a helyzet például a szúnyogok által terjesztett maláriával. A fertőzéstől legyengült gazda jobban ki van szolgáltatva a vérszívóknak, mint egészséges társai, tehát a súlyos betegség nem akadályozza, sőt, segítheti a kórokozó terjedését. Ahol nincs hiány szúnyogokból, a lázállatkák gyors szaporodása és szétterjedése a gazda szervezetében kedvez az ilyen típusú fertőzések terjedésének. A következő szúnyog ugyanis akkor is átveheti a kórokozót, ha nem a fertőzést előtte beoltó szúnyog csípése közeléből veszi az áldozat vérét. A szúró rovarok által terjesztett fertőzések között tehát nagyobb gyakorisággal várható halálos kimenetelű, mint a közvetlenül terjedő fertőző betegségek között.

Betegségstatisztika
P. W. Ewald professzor, akinek gondolatmenetét eddig követtük, s aki e hipotézist kidolgozta, a következőképpen próbálta ellenőrizni állítása helyességét. Számba vette mindazokat a gyakori fertőző betegséget, amelyeket vírus, baktérium vagy egysejtű okoz. Kizárta azokat a kórokozókat, amelyek nemcsak az emberben szaporodnak intenzíven, hanem például a talajban vagy a vízben is. Kizárta továbbá a béltraktus élősködőit, mivel ezek táplálékforrása nem maga a gazdaszervezet, hanem az általa elfogyasztott táplálék. A többieket terjedésük módja szerint osztályozta. Egyedül a Yersinia pestisbaktériumot hagyta ki, mivel a pestist nemcsak a bolhák közvetítik, hanem cseppfertőzéssel is terjedhet. A virulenciát a száz fertőzésből orvosi kezelés nélkül a gazda halálához vezető esetek arányával jellemezte.
Az eredmények a várakozásnak megfelelően alakultak (2. ábra). A köztesgazda által terjesztett betegségek képe sötétebb, mint a közvetlen módon terjedő fertőzéseké. A közvetítő útján terjedő fertőzéseknek nem egészen 40 %-a annyira enyhe lefolyású, hogy 1000 fertőzöttre átlagosan egynél kevesebb haláleset jut. A közvetlenül terjedő fertőzéseknek csaknem 80 %-a ilyen. A köztesgazda által terjesztett fertőzéseknek csaknem 20 %-a megtizedeli a fertőzötteket, a közvetlenül terjedő fertőzéseknek csak 10 %-a ilyen veszélyes.

Szifiliszkúra maláriával
Az orvostudomány akaratlanul példát szolgáltatott a kórokozók villámgyors evolúciójára. Századunk első felében rájöttek, hogy a lázas állapot visszaszorítja a szifilisz kórokozóját. Ezért sok szifiliszes beteget kezeltek a majmoknak váltólázat okozó Plasmodium knowlesivel, amely az emberben enyhe lefolyású, lázzal járó maláriás fertőzést okoz. A kórokozót egy injekciós tű és egy fecskendő, azaz egy műszúnyog segítségével vitték át az egyik betegről a másikra. Döbbenten tapasztalták, hogy százhetven átoltás után újabb pacienseket nem lehetett így kezelni, mert a váltóláz ugyanolyan veszélyessé vált számukra, mint a szifilisz.
A vérükben a lázállatkák száma az ötszázszorosára szökött fel. A gyorsabban szaporodó mutáns kórokozók azért terjedhettek el tömegesen a vérben, mert az „orvosi segédlet” mentesítette őket a gazda megfertőzésével járó feladatoktól, s a feleslegessé vált funkciók kiesése felgyorsította a szaporodásukat. Csak a gazdán belüli, a virulenciát növelő szelekció hatott rájuk, a különböző gazdákban élő törzsek közti verseny, a szelekció másik tényezője nem korlátozta őket.

Miért van többféle váltóláz?
Miért virulensebb a trópusi váltóláz kórokozója, mint szelídebb társai? Mert más ökológiai fülkét foglal el. A P. falciparum olyan trópusi területeken fordul elő, ahol mind a népsűrűség, mind a szúnyogok egyedsűrűsége, egész éven át nagy. Ez a helyzet szelektálja a kórokozót arra, hogy rövid lappangási idővel és gyorsan szaporodva támadjon. A mérsékelt égövön, ahol a lázállatkák terjesztésére képes szúnyogok csak a kedvező évszakokban vannak jelen, a P. falciparum hátrányban van a hosszabb lappangási idejű fajokkal szemben. Például az Európában élő P. vivax a nyári fertőzés és a következő tavaszi megbetegedés után évek múlva is visszatérhet, mivel egy hypnozoidnak nevezett alakban van jelen a szervezetben. A Venezuelából, Nicaraguából vagy El Salvadorból származó törzsei ellenben rövid lappangási idő után okoznak megbetegedést, s csak néhány hónap telik el a tünetek ismételt megjelenése között. Észak-Koreában viszont egy olyan hosszú lappangási idejű törzse él, amelyet P. vivax hibernans-nak neveztek el. A törzsek közti különbség abból adódik, hogy melyikük milyen arányban termel hypnozoidokat.
A virulencia mértékét tehát a köztesgazdák gyakorisága és jelenlétének állandósága is befolyásolja. A kórokozó virulenciája várhatóan azokon a területeken kisebb, ahol az emberek kis csoportokban élnek, és a migráció nem számottevő. Ezeken a helyeken ugyanis időszakosan hiány lehet a fertőzésre fogékony emberekből.

És az AIDS?
A tisztelt olvasó bizonyára gondolkozott már az AIDS-ről. Honnan jön? Hány áldozatot szed még? Sikerül-e megfékezni? „A biológiában minden csak evolúciós megvilágításban értelmezhető.” – mondta korunk egyik vezető evolúcióbiológusa, T. Dobzhanski. Cikkünk következő folytatásában az AIDS példáján próbáljuk alátámasztani ezt a provokatív állítást. Látni fogjuk, hogy az evolúciós szemlélet új megvilágításba helyez számos AIDS-kutatási eredményt, nélküle a fenti kérdések megválaszolhatatlanok, s pusztán a molekuláris biológia eredményeire támaszkodva aligha várható a HIV tartós megfékezése.

Dr. Pásztor Erzsébet

forrás: Sulinet

Utoljára látható - Douglas Adams

Elárvult egy hely az Útikalauz szerkesztőségében.
Elsőre legalábbis ez jutott eszembe Douglas Adams halálának hírét hallva.
Másodjára - immár kevésbé patetikusan - visszaszívtam az egészet, és helyesbítettem:
"Végre hazamehetett - 49 év után."

Aztán eszembe jutott még valami kósza megjegyzés a törülközők rendkívüli fontosságáról stoppolás közben, de aztán gyorsan lenulláztam magam. Legalábbis addig, míg az Útikalauz-mentesek egyre soványodó táborát tovább nem fogyasztom a GÚS rövid ismertetésével.
Douglas Adams könyve, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak (GÚS) több szempontból is egyedülálló alkotás. Egyrészt: a világirodalom első ötrészes trilógiáját tartod kezedben. Másfelől: talán az utolsót is egyben. Utóbbi állításunk persze csak akkor igaz, ha annak a bizonyos - GÚS-ban is említett - csillagközi bekötőútnak az építése valóban szanálásra ítéli Földünket. Akkor aztán tényleg nem marad más, mint kézbe kapnod a GÚS -t és nyomás a Galaxis! (Na, meg a törülközőt, aminek "roppant pszichológiai jelentősége" lehet a csillagközi stoppolásnál. A stopposnál, akinek törülközője van, feltételezik a fogkefe, papucs, iránytű, vekker s még számtalan más tárgy meglétét is. Egyszóval: olyan lénynek tartják, akit komolyan kell venni.)
Ha ujjaid közt már végigpergetted a Galaxis Útikalauzt és a "trilógia" további részeit, nem lesz ismeretlen számodra Douglas Adams fanyar-csípős, de rendkívül szellemes stílusa, ami legutolsó kötetét is át meg átitatja. Ebben a könyvben azonban már nem csillagporos űrsztrádákon stoppolunk az Univerzum legkiesebb és -döbbenetesebb világai felé, jóllehet a Világmindenség egy nem kevésbé forgalmas és izgalmas pontját keressük fel: a Földet.

"A Galaxis Útikalauz-trilógiával és a Dirk Gently regényekkel Douglas Adams milliókkal szerettette meg az időben és térben való bolyongást. Az Utoljára látható folytatja az utat, de a hely ezúttal a Föld, az idő a jelen, és minden egyes leírt szó igaz." - áll ez utóbbi kötet bordó borítóján. (Az "ezúttal…minden egyes leírt szó igaz" bizonyára csúnyán felhergelné a Vogonokat, csakúgy, mint a Betelgeuse bármely lakóját - akiktől ezúton kérünk elnézést!).
A kötet fedelén egy hegyi gorilla. Pontosabban: egy tekintet. Aki annak idején látta az Ösztön c. filmet Anthony Hopkins főszereplésével; esetleg ismeri a gorilláit óvó, majd - védenceihez hasonlóan - barbár módon legyilkolt Diane Fossey dokumentumfilmjeit; vagy egyszerűen "csak" az Állatkertben ragadta meg mély percekre pillantását egy sötét szempár az üvegketrecen túlról - az talán megérti, mi húzta vissza Adams-et és tollát a Földre.
Mark Carwardine zoológussal a nyolcvanas évek közepén tették meg első közös útjukat. Megbízójuk, egy amerikai magazin, képes beszámolót várt az írótól, akit a zoológus vezetett Madagaszkárra, hogy ott véznaujjú makikra lövöldözzenek - pár tucat fotót. A véznaujjú maki egyike a Vörös Könyv főszereplőinek - rá nézve ez persze egyáltalán nem megtisztelő: inkább végzetesnek nevezném. A Vörös Könyv ugyanis a kihalás szélére sodort fajok "katalógusa".

Adams "asszisztensi" feladata - ahogy ő is írja - abból állt, "hogy egy rendkívül közönyös nem zoológus legyek, aki számára minden teljesen meglepő. Az áje-ájénak /véznaujjú maki/ mindössze annyit kellett tennie, amit az áje-ájék az elmúlt évmilliókban csináltak - ülni egy fán és bujkálni."
Mégis sikerült rábukkanniuk egy példányra Madagaszkár őserdeiben. A találkozás ezúttal Adams számára lett végzetes. "Csak néhány másodperc erejéig láthattuk, amint egy ágon mászik lassan néhány lábnyira a fejünk fölött, és az esőn keresztül békés értetlenséggel nézett le ránk, hogy miféle dolgok is lehetnénk mi, de ez az a fajta pillanat volt, amikor nehéz nem elszédülni teljesen. Miért? Mert, mint később rájöttem, én, a majom egy makit néztem." Az tollforgató és a tudós majom pedig néhány év múlva - immár a BBC megbízásából - újra elindult, hogy szalagra és papírra rögzítse útját a veszélyeztetett állatok nyomában.

A "csupasz majom", ahogy Desmond Morris nevezi fajunkat, sikeres faj. Életében átlagosan két-három (egyes országokban négy-öt vagy még több) utóda születik, akiket - többnyire - sikeresen fel is nevel. Egy többgenerációs patkánycsalád "forgalma" évente akár tizenötezer egyed is lehet. Több, mint sikeres faj.
Vannak azonban lények, akiknek távolról sem ilyen jó a statisztikájuk. Itt van például a kakapo. Alig két tucat él belőle a Földön. Őket is a patkány-, macska és hermelinmentes Codfish-sziget őrzi - meg néhány tucat "majom", a lelkiismeretesebb fajtából. Ez a kövér, röpképtelen jószág majdnem az ember és a vele érkező háziasított és kevésbé házias ragadozók és rágcsálók áldozatává vált, akárcsak a sokat emlegetett dodó.
Pedig a kakapo szeretetre méltó jószágok: "Ha ez ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen, ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nem lesz" - írja Adams. Persze a kakapó sem könnyítette meg fennmaradási esélyeit. E bájosan bukdácsoló madár ugyanis a békésebb, és mind láb-, mind észjárásban a lassabb fajtából való (lásd.: Gombóc Artúr). Ezért aztán, ha számára ismeretlen állattal találkozik - márpedig ilyen minden ragadozó, hiszen eredeti élőhelyén nem volt természetes ellensége -, akkor egyszerűen ledermed és nem érti a helyzetet. Így ezt a több percnyi döbbent csendet többnyire az örök, éteri csendesség követi esetében.
Párzási szokásai sem erősítik versenyképességét. A hosszas partnerkeresgélés után - ami gyakran több kilométeres gyalogtúrát jelent by night -, még egyáltalán nem biztos, hogy a totyogó kakapólány nem fog megijedni a hangja után kiválasztott hímtől. Ha minden nehézség ellenére végül mégiscsak létrejön a nász, erről csupán egyetlen tojás fog árulkodni. Ráadásul a nőstény termékenysége - rejtélyes okokból - egy gyümölcs éréséhez kötött. A szóban forgó növény két-három évente hoz gyümölcsöt.
A kakapó nem az evolúció csúcsa - de végtelenül bájos állat. Hiányozna. Ahogy hiányozna a fehér orrszarvú, a kínai baiji delfin, a hegyi gorilla és az áje-áje, a Rodrigues-repülőkutya vagy a komodói sárkány.
Douglas Adams könyve őket keresi fel utolsó menedékeiken. Szellemes és megdöbbentő írás ez a sci-fi író, a média és a természettudomány szerencsés találkozásáról egy apró kék bolygón. Adams és Carwardine népszerűsítő munkája - az utószóból ez is kiderül - elkönyvelhet néhány gyors, tapintható eredményt is. Egy dologról azonban nehéz megfeledkeznünk: a cím mögött már rég nem áll bíztató kérdőjel.

Zárszó:

A cikk záróképe egy negyvenes éveit taposó, bumfordiságában kedves férfié.
Még pontosabban: egy tekinteté.
Csak remélhetjük: fajtája nem kerül be zajos világunk nagy Vörös Könyvébe. Portál

Forrás: Sulinet

Hogyan látom a világot?

E címmel jelent meg 1934-ben Albert Einstein kötete, melynek írásait maga válogatta. A Faust kiadó a könyvet már 1935-ben közreadta. A könyv eredeti címe Mein Weltbild volt. A Gladiátor Kiadó 1998-ban az első magyar kiadás felhasználásával adta ki újra.

A tudomány történetében egyedül Einstein volt az, aki még életében világszerte mitikus alakká vált. Végtelenül szerény volt, többnyire elhárította személyének magasztalását. Amikor szóba került Einstein, a tisztelet nem csak a tudósnak, hanem a humanistának, a nacionalizmus ellen küzdő, a diktatúra és a háború ellen következetesen harcoló embernek szólt.

Eszménye a demokrácia volt. Rámutatott, hogyan mérgezi az iskola és a sajtó a gyermekek és a tömegek lelkét a nacionalizmussal, amelyet "egy rokonszenves, de jogtalanul használt néven hazaszeretetnek neveznek".

A kötetet különböző műfajú írások alkotják. Einstein szellemi önéletrajzát: aforizmák, levelek, beszédek, előadások, publicisztika, portrék az elmúlt időknek és saját korának személyiségeiről, nagyobb tanulmány az elméleti fizika fejlődéséről, a relativitáselmélet népszerű magyarázata a sajtó kérésére.

A műben többször is visszatér a kutató vallásosságára, mint a kutatás legfőbb, legnemesebb hajtóerejére. Ez a vallásosság - a természeti törvények csodálata - Spinoza panteizmusával rokon.

Einstein soha nem sajnálta idejét, hogy válaszoljon ismeretlen embereknek, a hozzáforduló japán iskolás gyerekeknek éppúgy, mint világhírű kortársainak. (Hosszan tartó levelezést folytatott Sigmund Freud-dal.)
Mindig és mindenütt a cselekvő pacifizmus mellett szállt síkra, amely egyedül képes megakadályozni az újabb, még borzalmasabb háborúkat, amelyek pusztulással fenyegetik az emberiséget. "A technikai fejlettség olyan, mint egy borotva egy három éves gyerek kezében." Pedig amikor ezt írta, hol volt még az atommaghasadás felfedezése és gyakorlati alkalmazása, az atombomba.

Néhány részlet a műből:

Az élet értelméről

Mi az értelme létezésünknek és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni nem egyéb mint vallásosnak lenni. Te azt kérdezed: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen.
/13. oldal/

A kutatás vallásossága

Önök nehezen fognak olyan - mélyen kutató - tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emeberétől. Ez utóbbi részére az isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitől fél- magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek apja iránt érez; - lény, akivel bizonyos mértékben személyi kapcsolatban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.

A kutatót azonban áthatják minden történések okozati összefüggései. Az ő részére a jövő nem kevésbé szükséges és biztos, mint a múlt. Az erkölcsi az ő részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és az elrendeltetés értelme csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önző kívánságok igája alól fel tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokon annak, amely minden idők vallásos alkotó természeteit betöltötte.
/34. oldal/

Vallomás

Amíg a legcsekélyebb lehetőség nyílik részemre, csakis oly államban fogok élni, amelyben a polgárok politikai szabadságát, türelmességét és egyenlőségét törvény biztosítja. A politikai szabadsághoz a politikai vélemények szóbeli vagy írásbeli nyilvánítása is hozzátartozik éppen úgy, mint a türelmességhez az egyén minden meggyőződése iránti tisztelet.

Ezek a feltételek jelenleg nincsenek meg Németországban. Olyan embereket üldöznek ott, akik a nemzetközi megértés ápolásában különös érdemeket szereztek maguknak; közöttük sok kiváló művészt. Mint minden egyén, úgy minden társadalmi szervezet is beleeshet lelki betegségbe, különösen a megnehezített élet időszakában. A nemzetek kiheverik az ilyen betegséget. Remélem, hogy Németországban hamarosan megint egészséges viszonyok lesznek, és hogy a jövőben az olyan férfiakat, mint Kant és Goethe nemcsak időről-időre megismétlődő ünnepségekkel fogják megtisztelni, hanem tanaikat a közélet és a közfelfogás is átveszi.
/85. oldal/

A kutatás elvei /részlet/

Max Planck 60-ik születésnapi ünnepségén elmondott beszéd a berlini Fizikai Társaságban.

A tudomány temploma nagyon sokidomú épület. De éppen olyan különbözőek a benne megforduló emberek és azok a lelki hajtóerők, amelyek őket a templomhoz vezették. Sokan közülük túláradó szellemi erejük boldog érzésével foglalkoznak a tudománnyal; részükre a tudomány sport, erőteljes élmény és becsvágyuk kielégítése; de sok olyan ember is található e templomban, aki agygazdagságának áldozatát haszonlesésből hozza. És ha isten angyala leszállna, és kiűzné a templomból mindazokat, akik az említett két kategóriához tartoznak, a templom nagyon kiürülne; de azért mégis maradna bent néhány ember a jelen korból és a múltból is. Ezek közé tartozik a mi Planckunk is, és ezért szeretjük őt.
Nagyon jól tudom, hogy - elméletileg, könnyű szívvel - sok olyan értékes embert űztünk el, akik a tudomány templomát nagy, talán nagyobb részben felépítették; sőt sokaknál angyalunk igen keservesen tudna csak elhatározáshoz jutni. De bizonyosnak tűnik nekem, hogy ha csak olyan emberek léteznének, mint az elűzöttek, akkor a templom éppen úgy nem épült volna fel, mint ahogy kúszó növényekből nem nőhet erdő. Ezeknek az embereknek valójában az emberi tevékenység minden megnyilvánulása megfelel; hogy mérnökök, tisztek, kereskedők vagy tudósok lesznek-e, csak külső körülményektől függ. De most fordítsuk tekintetünket ismét azok felé, akiknek az angyal megkegyelmezett. Egészen különös zárkózott, magányos fickók többnyire, akik - közös vonásaik ellenére - kevésbé hasonlítanak egymásra, mint az elűzött sereg tagjai. Vajon ezeket mi vezette a templomba? A felelet nem egyszerű, és nem lehet egységes. Én Schopenhauerral együtt úgy vélekedem, hogy a művészethez és tudományhoz elvezető indokok egyik legerősebbike a fájdalmas nyereségű és vigasztalanul sivár mindennapi életből és a saját vágyainak örökké változó bilincseitől való menekülés. Az érzékenyebben hangoltakat ez kergeti ki a személyi létből az objektív látás és megértés világába; ez az ok azzal a vágyakozással hasonlítható össze, amely a városit lármás, áttekinthetetlen környezetéből ellenállhatatlanul a csendes hegymagaslatok felé vonzza, ahol a messzi pillantás csendes és tiszta levegőn hatol át, és nyugodt vonalakhoz simul, amelyek mintha az örökkévalóság részére teremtődtek volna. De ehhez a negatív okhoz még egy másáik, pozitív is társul. Az ember igyekszik magában a világról - megfelelő módon- egy leegyszerűsített és áttekinthető képet alkotni, és így az átélés világát azáltal legyőzni, hogy azt - bizonyos fokig - ezzel a képpel helyettesíteni. ezt teszi a festő, a költő, az elméleti filozófus és a természetkutató; mindenik a maga módján. Ebbe e képbe és kialakulásába helyezi át érzésvilágának súlypontját, mert így keresi azt a nyugalmat és biztonságot, amelyet a kavargó személyi élmények túl szűk körében nem tud fellelni.
Vajon milyen szerepet foglal el mindezek között a lehetséges világképek között az elméleti fizikus világképe? Ez a kép a legmagasabb követelményeket támasztja ábrázolásának szorosságával és pontosságával szemben, és ezt csak a matematikai nyelv használata kölcsönözheti. A fizikus anyaga annál szerényebb, mert meg kell elégednie azzal, hogy az élményeink részére hozzáférhető legegyszerűbb jelenségeket vizsgálja, mert az összetettebb jelenségeket az emberi szellem nem tudja olyan kifinomult pontossággal és következetességgel rekonstruálni, mint amilyet az elméleti fizikus megkövetel. A legtökéletesebb világosság, tisztaság és biztonság a teljesség rovására. Mi lehet azonban a vonzó azon, hogy a természetnek egy ilyen kis részét pontosan megragadjuk, és minden finomabb és összetettebb részt félénken és bátortalanul érintetlenül hagyjuk? Megérdemli az ilyen csüggedt fáradozás eredménye, hogy a büszke "világkép" névvel illessék?
Azt hiszem, hogy ez a büszke elnevezés megérdemelt, mert azok az általános törvények, amelyeken az elméleti fizika gondolatrendszere nyugszik, igényt tartanak arra, hogy minden természeti jelenségre érvényesek legyenek. Minden természet - és életfolyamat képét, illetve elméletét meg kellene bennük találni - a tiszta gondolati dedukció révén -, ha ugyan a dedukció folyamat nem haladná messze túl az emberi gondolkodás teljesítőképességét. A fizikai világkép nem elvből mond le a tökéletességről
A fizikus legfőbb célja, tehát azoknak az általános elemi törvényeknek a kutatása, amelyekből - tiszta dedukció útján - a világképet megalkothatjuk. Ezekhez az elemi törvényekhez azonban nem logikus út, hanem csakis a tapasztalati beleélésen alapuló intuíció vezet. Ennek a módszernek a bizonytalansága azt az érzést kelthetné, mintha az elméleti fizikában tetszésszerinti számú magában véve megindokolt rendszer létezhetne; ez a vélemény elvileg tényleg találó. De a fejlődés azt mutatta, hogy az összes elképzelhető rendszerek között egyetlenegy rendszer volt csak, amely a többi fölött állónak mutatkozott.
/121.-123. oldal/

Albert Einstein Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1998-ban megjelent kiadása felhasználásával.

Forrás: Sulinet

Pusztító istenek – gyilkos szekták

Az 1996-os év egyik szomorú szenzációja az volt, hogy a tokiói metró mit sem sejtő utasai ellen gáztámadásokat intéző AUM Sinrikjó (Legfelsőbb Igazság) nevű szektát leleplezték és tagjait bíróság elé állították. A közelmúltban pedig egy amerikai ufórajongó szekta tagjainak kollektív öngyilkosságáról kaptunk hírt. Miféle eszmék és téveszmék munkáltak ezekben a szektákban?

Az emberiség legrégibb vallási hiedelmei között számos olyat találunk, amely az életigenlő istennel szemben a halál és a pusztítás isteneit részesíti előnyben. Ez nemcsak és nem egyszerűen a borúlátás és a gyilkos indulatok vallásos kifejeződése lehet, hanem többnyire a körülmények szülte félelmekből táplálkozó rossz válasz a természeti és társadalmi bajokra.
Persze, a gyilkos tulajdonságokkal felruházott istenek köré szervezett kultuszok többsége beéri a jelképes, csupán kilátásba helyezett pusztítással. Például a frígiai eredetű, a Teremtés Anyjának tekintett Kübelé (latinul Cybele) istennőhöz a Római Birodalomban és Kis-Ázsia számos vidékén háború idején azért könyörögtek, hogy nyújtson védelmet az ellenséggel szemben. A rendszerint – a résztvevők önkívületéig fokozott és hisztériába torkolló – zártkörű összejöveteleket olyan papok vezették, akik kasztráltatták magukat, hogy az „eszményi anyaistennőt” feltétlenül és önzetlenül szolgálhassák. A szertartások azonban – noha a résztvevők ezeken például élő bikát áldoztak fel vérét magukra csurgatva és valószínűleg kábítószereket is fogyasztottak – valójában ártalmatlanok voltak.

Asszaszinok
Sokkal többet tudunk azokról a középkori misztériumkultuszokról, amelyeknek a középpontjában a vallásos eszmék jegyében folytatott harc állt. Ezek hívei általában zárt vallási közösségekbe, illetve olyan szektákba tömörültek, amelyek megvédték, és egyúttal szinte magukhoz is láncolták a híveiket. Ilyen volt például az arab asszaszinok rendje, amelyet 1090 körül a mai Irán északi hegyvidékén lévő Alamut erdőben egy Haszán ibn Szabbah nevű síita hittérítő alapított, s amely több évszázadon át rettegésben tartotta a Közel-Kelet népeit. Tagjai a Mahdi, azaz a Megváltó visszatérését hirdették és eredetileg önvédelemre titkos harci csoportokat szerveztek.
Az asszaszinok – miután rendjük megerősödött – a vallási köntösben elkövetett politikai orgyilkosságok legfőbb végrehajtói lettek. A kutatók többsége a szekta nevét a hasistól részeg jelentésű arab hásszászin szóból eredezteti. A rend alamuti könyvtára 1256-ban leégett, ám több kortársi visszaemlékezésből, például Marco Polo emlékirataiból tudjuk, hogy a mindenkori rendfőnöki tisztséget betöltő sejk a fiatal férfiakat hogyan tette a szekta engedelmes eszközévé: hasissal elkábította őket és szinte paradicsomi körülményeket teremtett számukra. Amikor aztán a kábítószer rabjaivá váltak, csak akkor adott nekik belőle, ha engedelmeskedtek. Áldozatait – az élvezetekért cserébe – orgyilkosságra kényszerítette.
A jelölteket a „mesterség fogásaira” Perzsia magas hegyeinek nehezen megközelíthető völgyeiben létesített telepeken oktatták a konspiráció legszigorúbb betartásával. Az asszaszinok rafinált módszerekkel elkövetett merényletei különösen a keresztes háborúk idején váltak gyakorivá (ekkor már nemcsak Perzsiában, hanem Szíriában és Jeruzsálem környékén is nagy számban éltek). Nem véletlen hát, hogy az asszaszin szó – a háborúkból hazatért keresztes lovagok elbeszélései nyomán – több európai nyelvben is orgyilkost jelent.

Fehér Lótusz
A Fehér Lótusz Társaság egyike a történelem legrejtélyesebb vallási szektáinak. A története kínai népmondák szerint az ókorig nyúlik vissza, de adatok csak az V. századtól vannak róla. Akkor egy Eon nevű buddhista prédikátor és a kínai történelemben tizennyolc rozáni bölcsnek nevezett, név szerint nem ismert ember vezette. A szekta szertartásai rokonságot mutatnak az Európában fekete mágiaként ismert rítusokkal. A szekta céljaira, szertartásaira és szervezkedési módszereire nemcsak legendákból, hanem császári rendeletekből is következtethetünk. Egy 1813-ban kelt dekrétum szerint például a társaság tagjai békeidőben imádkozással, kéziratok olvasásával töltik a napjaikat, de éhínség és zűrzavar idején a „Nagy Vállalkozás”-nak nevezett ügyüket szolgálják, azaz egy új dinasztia megalapítására törekednek. A fekete mágiával rokon gyilkos és öngyilkos módszereiket leginkább felkelések idején ismerhette meg a világ. A szekta tagjai ilyenkor a Nagy Vállalkozásra hivatkozva minden normális emberi képzeletet felülmúló kegyetlenséggel gyilkoltak és gyújtogattak. Amikor pedig már vesztésre állt az ügyük, feleségeik és gyermekeik lemészárlása után sajátos szertartás szerint öngyilkosok lettek. Számos kutató a Fehér Lótusz Társaság kezét látja az új- és a legújabb kor olyan nagy társadalmi mozgalmainak megszervezésében is, mint az 1851-64-ben lezajlott taj-ping-felkelés* vagy az 1899-ben kitört bokszerlázadás*.
Az utóbbi leverése óta a társaság csak nagyon ritkán, például a második világháború és más nagy társadalmi válságok idején hallatott magáról. A legtöbb kutató azonban úgy véli, hogy a szekta nem szűnt meg, hanem – mint már annyiszor a történelem során – más-más néven folytatja miszticizmussal átszőtt, összeesküvő jellegű életét, amelyben minden gyilkosságot egy földöntúli istenuralkodó földi helytartójának rendeletére hivatkozva hajtanak végre.

A fojtogatók
Jóval többet tudunk arról az indiai Thug szektáról, amely múlt századi leleplezésekor a fojtogatók szektája elnevezéssel vonult be a történelembe. Tagjai a hindu mitológiában szereplő Síva isten feleségét, a halált és a pusztítást megtestesítő Káli istennőt imádják. Az ő nevében több évszázadon át gyilkosságok sokaságát követték el. A zárt faluközösségekben élő szekta tagjait India déli részén hindiül phanszigaroknak, azaz fojtogatóknak, az északi vidéken pedig thuggiknak, azaz a Thug szektához tartozóknak nevezik. Történészek szerint a thuggik ősei az ókori Perzsiából származó nomád szagartik lehettek, s valószínűleg a mozlim hódítókkal kerültek Indiába. Tény, hogy 1290 körül mintegy ezer thuggit fogtak el Delhiben, akiket később Bengáliában telepítettek le.
A thuggik azzal dicsekedtek, hogy az ellorai barlangokban talált kilencszáz éves rovásírásaik szerint őseik is rituális gyilkosságokat követtek el. A későbbi thuggik viszont azokkal a hindu hagyományokkal magyarázzák az eredetüket, amelyek szerint egykor egy rossz szellem elnyelte a világot, s Káli úgy mentette meg a Földet, hogy leszúrta a szellemet. Ám a megölt szellem minden egyes kiömlő vércseppjéből újabb és újabb démonok születtek. A velük való hadakozásban elfáradt istennő két embert teremtett, s olyan kendőt adott nekik, amellyel megfojthatták a démonokat. Káli miután minden démont elpusztítottak, jutalomból nekik adta a fojtogatókendőt, s meghagyta: utódaik az emberek megfojtásával folytassák a démonok elleni harcot.
E vallási parancsolat az idők során mintegy százezer főre szaporodott thuggik életének szerves részévé vált. India országútjainak rémei lettek, a létezésükről szinte minden helyi lakos tudott, de mindenki hallgatott róluk. Évszázadokon át lényegében zavartalanul gyilkolhattak, s már csak azért is, mert többnyire egy-egy helyi maharadzsa vagy nagyúr pártfogását élvezték (pártfogójuk ellenségeit, persze, szintén eltették láb alól).
Elsőként a brit gyarmati hadsereg egyik katonaorvosának, dr. Richard Sherwodnak sikerült 1816-ban leleplezni őket. Bebizonyította, hogy az országutak rejtélyes rémei a thuggik, s arra is rávette őket, hogy a nyilvánosság előtt feltárják hitük és gyilkolási módszereik titkait. Többségük látszólag jámbor életet élő mozlim, egy részük pedig hindu vallású földművelő volt. A rablógyilkosságokat általában 15–20 fős csoportokban hajtották végre. Minden támadás előtt felderítőket küldtek előre, hogy kipuhatolják a karaván létszámát, fegyverzetét, áruját. Az orgyilkosok egy része mint útitárs csatlakozott a karavánhoz, a többiek pedig egy előre megbeszélt helyen váratlanul hátba támadták a csoportot. Egy-egy áldozatot általában két thuggi rohant le, s kicsiny gyermekkoruktól begyakorolt mozdulatokkal, a rumalnak nevezett hosszú, széles, sálszerű zsebkendőjükkel megfojtották. A rumalt, mikor éppen nem használták, a csuklójukra kötve viselték, s ezért teljesen fegyvertelennek látszottak. Hogy megnehezítsék a kirabolt áldozatok azonosítását, a már kihűlt holttesteket feldarabolták vagy megcsonkították. A gyilkosságokban általában csak a férfiak vettek részt. A karavánokkal együtt utazó gyermekeket sem kímélték. De néha a még beszélni nem tudó fiúcskáknak megkegyelmeztek, s sajátjukként nevelték fel és képezték ki őket a gyilkolásra.
A szekta, amikor a legaktívabb volt, évente több tízezer embert gyilkolt meg az országutakon. Kultikus hagyományainak és gyilkolási szokásainak talán még ma is vannak folytatói.

A sátánisták
Nem kevésbé veszélyesek azok az európai és tengerentúli titkos gyülekezetek sem, amelyeket a középkortól kezdve általában sátánista szektáknak neveznek az emberek. Közös jellemzőjük, hogy a keresztény vallások elveit, céljait és szertartásait a visszájára fordítják, s az ördögöt (sátánt, Lucifert stb.) vagy más, ugyancsak a gonosz tulajdonságaival felruházott isteneiket imádják. A sátánista szekták hívei számára kötelező a paráználkodás, az emberölés és általában a gonoszság gyakorlása.
A kriminalisztika igen sokféle fedéssel és módszerrel működő sátánista szekta tevékenységét ismeri. Ezeket rendszerint nehezebb volt felderíteni, mint azután a tagokat vallomásra bírni. A saját esendőségükkel és az elkövetett bűncselekményekkel szembesülve általában rádöbbennek: a szektavezetők misztikus körítésű kábítószeres, szexuálmágiai, szadista és egyéb, a köznyelvben fekete misének nevezett szertartásai nem szolgálnak mást, minthogy a tagjelölteket beszervezzék, elkötelezzék és a további súlyosabb bűncselekmények elkövetéséhez hozzászoktassák.
A legújabb kor leghírhedtebb sátánista szektái közé tartozott az angol okkultista Aliester Crowley által 1907 körül alapított Ezüst Csillag Misztikus Rend. A vezető a megtestesült Antikrisztusként tiszteltette magát híveivel. A rendkívül titkosan működő szektába általában kábítószerekkel „hangulatossá” tett orgiák keretében vonta be az új tagokat. Követőit mágikus egyiptomi szellemekkel való „kapcsolattartásával” és időnként azok szertartásos „megidézésével” is igyekezett elkápráztatni. A két világháború közötti években körülbelül száz taggal működő Ezüst Csillag alapító tagjai közül többen maguk is újabb sátánista szektákat alapítottak szerte a világban. A szakértők szerint számos jel arra mutat, hogy Európában ma is működnek sátánista szekták.
A japán AUM Sinrikjó nevű szekta gyilkos fanatizmusa – láttuk – távolról sem egyedi jelenség. Aszahara Soko, eredeti nevén Macimoto Csizou 1987-ben a szigetország Fudzsinomija nevű településén alapította meg vallási közösségét. A viszonylag rövid idő alatt több tízezer főssé váló szekta tagjai a szervezet betiltásáig összesen mintegy százharminc, a külvilágtól elzárt telepen éltek. A szektába belépők kötelesek voltak minden vagyonukat az alapító rendelkezésére bocsátani. Aki később ki akart lépni a szektából, azt a szektafőnök fanatizált bűntársaival egyszerűen meggyilkoltatta.

Közösségre vágyó szektások
A japán hatóságok még ma sem tudják, hogy a szekta tagjai pontosan hány bűncselekményt követtek el. A jelenleg is zajló bírósági tárgyalásokon újabb és újabb rémtettekre derül fény. Tény azonban, hogy a szekta titkos vegyi laboratóriumának vezetője beismerte: először a japán lakosság elleni bakteorológiai hadviseléssel kísérleteztek. 1993-ban saját tenyésztésű lépfenét permeteztek szét Tokió utcáin, s csak azért álltak le vele, mert nem tapasztaltak megbetegedéseket. Úgy vélték, ha a járvány kitör, majd elhitetik az emberekkel, hogy az Amerikai Egyesült Államok intézett biológiai támadást Japán ellen. Minthogy ez a próbálkozásuk sikertelen volt, a V-X jelű harcászati ideggázzal kezdtek el kísérletezni. Ezzel öltek meg egy szektatagot, akit kémnek tartottak, s egy idős asszonyon is kipróbálták, aki azóta emlékezetkiesésben szenved. 1994-ben Macamuto városában mit sem sejtő emberek ellen is bevetették az ideggázt, ami akkor még „csak” két ember halálát okozta. A mérgező anyagok tömeges előállítását késleltette, hogy a gyártás során a szekta több tagja is mérgezést kapott. Ennek ellenére folytatták a kísérleteket és 1996 márciusában a tokiói metróban – több adagban – idegbénító, gyorsan ölő szaringázt engedtek szabadon. Ezzel az akciójukkal tizenegy embert gyilkoltak meg és több mint ötezerötszázan szenvedtek súlyos gázmérgezést.
A vizsgálatok még folynak, de az máris bizonyosnak látszik, hogy – mint már annyiszor a történelemben – a szektavezető a hétköznapi élet gondjai elől menekülni akaró, s meghitt közösségi kapcsolatra vágyó emberek hiszékenységét használta ki saját vagyonának és hatalmának növelésére.

Dr. Opál Sándor
a hadtudomány kandidátusa

forrás: Sulinet

Halálos ufórajongás

E cikk korrektúrája már elkészült, amikor a világ hírügynökségei újabb tragikus szektatevékenységről adtak hírt. A San Diego környékén található Santa Fe Ranch nevű villanegyed egyik épületében harminckilenc ember holttestét találták meg, akik az elsődleges jelek szerint öngyilkosok lettek. Az elhunytak valamennyien fiatal számítástechnikai szakemberek voltak, s a Felsőbb Forrásnak nevezett kultikus közösséghez tartoztak. A szekta idős vezetőjét még nem találták meg. A bérelt villát közös lakó- és kultikus helyként használták, s több vonatkozásban is szembehelyezkedtek a világi törvényekkel. (Például nem fizettek adót.) Az első jelentések arról is beszámolnak, hogy az egyik ismerősüknél hagyott, videókazettákon rögzített búcsúüzenetük szerint abban a hiedelemben követték el altatótúladagolással és szertartásosan csoportos öngyilkosságukat, hogy egy ufó viszi tovább a lelküket, amely a Földhöz közeledő „Hale-Bopp üstökös mögött bújik meg”.
Az efféle hírek olvastán sokaknak eszébe jut, hogy a tudomány és a miszticizmus összekeverése megdöbbentő és pokolian veszélyes elméleteket hozhat létre. Megint mások azokat az öngyilkossági eseteket idézik, amelyeket egy-egy naptári század- vagy ezredfordulóhoz közeledve a különböző „világvége”-jóslatok vagy csillagászati és egyéb természeti jelenségek hatására követnek el az azokhoz kapcsolódó kitalált mesékben hívő emberek.
A szakember az ilyen esetekről hallva csak ismételni tudja: legyen szó akár másokat gyilkoló, akár a saját tagjait öngyilkosságra késztető szektáról, mindegyik esetben olyan bűncselekmények valósulnak meg, amelyekről előbb-utóbb egyebek között rendszerint az is kiderül, hogy valaki vagy valakik csúnyán visszaéltek embertársaik hiszékenységével. Ebben a vonatkozásban már az amerikai bűnüldöző szervek is forró nyomon vannak.

O. S.

Miért április elseje a "Bolondok napja"?

Április elseje a bolondság, a tréfálkozás napja. Ilyenkor sok minden megengedhető, és az ötletes tréfákon nem illik megsértődni. Persze, mindennek van határa, és nem jó, ha a bolondozás durvaságba torkollik. Ám a jól irányzott poénok frissítően hatnak az emberre. És azt vajon tudod-e, hogy honnan származik az áprilisi tréfálkozás szokása?

Végre itt az április, ami a szerelem és a bolondozás hónapja. Ezt az időszakot az ókori rómaiak Vénusz istenasszonynak szentelték, mert a naptárt megreformáló Julius Caesar a saját családjának ősanyját tisztelte benne. Vénusz járulékos mellékneve pedig "aprilis" volt, amely szó a latin "aperire", "megnyitni" igéből ered. Mivel a szerelem istennőjéről van szó, a "megnyitás" eredetileg a szülés aktusára vonatkozott, de naptári fogalomként később úgy magyarázták, hogy a konzulok április elsején nyitották meg hivatalosan az esztendőt.

Ám hogy ebből a napból miképpen is lett a "Bolondok napja", azt valójában nem lehet tudni. Rengetegféle találgatás van az eredetéről, ám egyik sem túl meggyőző. Talán az óitáliai Szaturnáliákból származó középkori bolondünnepre vezessük vissza? Az egyetlen szépséghiba csak az, hogy ezt az ünnepet december 28-án vagy újév napján, január elsején tartották.

Egy másik forrás szerint az áprilisi tréfálkozás eredetét Franciaországban kell keresnünk. A régi francia naptár szerint az esztendő április 1-jén kezdődött. Ezen a napon ősi szokás szerint az ismerősök ajándékokkal lepték meg egymást. IX. Károly király 1564-ben azt a rendeletet hozta, hogy az esztendőnek onnantól fogva január 1-jén kell kezdődnie. Így az ajándékozások időpontja is áttolódott január elsejére, de a régi évkezdet még sokáig kísértett az emberek emlékezetében. Eleinte április 1-jén is küldözgettek ajándékokat egymásnak, majd - tekintettel a kettős költségre - az április elseji ajándékozgatás átalakult: értékes meglepetések helyett inkább tréfákat küldtek, s végül kialakult az a szokás, hogy a hamis évkezdetet hamiskodással, vagyis bolondozással ünnepelték meg.

Talán az egyik legrégebbi tréfát Toulouse grófja, XIV. Lajos francia király fia eszelte ki. Áldozatul Gramont márkit választotta. Március 31-ének éjszakáján, mialatt a márki aludt, a gróf cinkosaival kilopatta a ruháit. Minden egyes darabot felfejtettek, majd újra összevarrtak, de szűkebbre. Reggel a márki fel akarta húzni a nadrágját, de nem fért bele. Riadtan nyúlt mellénye után, ám nem tudta begombolni. Ugyanígy járt a kabátjával is. Javában küszködött, amikor rányitotta az ajtót az egyik cinkostárs: "Az istenért, márki, mi történt önnel? Egészen meg van dagadva!" A márkiról gyöngyökben hullt a veríték, hogy miféle furcsa és borzasztó betegség üthetett ki rajta. Orvosért futtattak, az orvos pedig - aki szintén beavatott volt - megvizsgálta, receptet írt és gondterhelten távozott. Elszaladtak a recepttel a gyógyszerészhez, aki visszaküldte, hogy nem érti. Nem is érthette, mert ez volt ráírva latinul: "Accipe cisalia et dissue purpunctum". Vagyis "Végy ollót, és vágd fel a mellényedet!" Hogy a márki miképp reagált az ugratásra, azt ma már nem tudhatjuk. Az viszont örök érvényű igazság, hogy másokon nevetni könnyebb, mint magunkon - még áprilisban is.


Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/kivklub/html

M I N D E N K I   Ü N N E P E

MÁRCIUS   ÖRÖK

Kérdezzünk meg száz magyart itt vagy a világ bármely részén, hogy melyik a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepe! Legalább kilencvenkilenc gondolkodás nélkül fogja rávágni: március 15-e. Szép dolog ez! Az ünnep tehát minden magyaré, minden rendszer, a legkülönbözõbb politikai irányzatok, mozgalmak és pártok, a legkülönbözõbb gondolkodású emberek vallják magukénak. Persze, azt is kijelenti mindegyik: március 15-e szellemének õ, csakis õ az egyetlen igazi örököse. Jól példázzák ezt a dualizmus korától 1990-ig terjedõ idõszakból válogatott szemelvényeink.

A szabadságharc leverése után betiltották ezt az ünnepet. Amikor 1860. március 15-én a fiatalok az utcára vonultak, hogy megkoszorúzzák a vértanúk sírját, a katonaság közéjük lõtt, többen megsebesültek, egyikük belehalt sérülésébe. További hét évig az ifjúság szabadban tartott összejöveteleken emlékezett Petõfi napjára. A kiegyezés után már nem volt tilos a megemlékezés, de illojálisnak tartatott, sértette az uralkodó ház érzékenységét. Így érkezett el 1848 ötvenedik évfordulója. Szó nélkül elmenni mellette képtelenség volt, de manipulálni annál inkább lehetett. A hivatalos Magyarország ünnepelt. „... Az lesz a nagy nap, amikor március 15-én és mindazokon a napokon, amelyeken a nemzet ünnepel, az ünneplõk élén a magyar király tartja a háromszínû zászlót. A nemzeti érzület legfõbb szimbóluma a korona, elsõ bajnoka, aki a koronát viseli. A költõ nemhiába mondta: a legelsõ magyar ember a király... És amitõl minden magyar ember szeme könnybe lábad, amiért éjben megremeg minden magyar emberben a lélek: attól ne ragyogjon tündöklõbb tûzben, ne égjen túlvilágibb fénnyel Szent István koronáján a drágakõ?" (BUDAPESTI HÍRLAP, 1898. MÁRCIUS 15.) A megelégedettséget és megbékélést hirdetõ ünnepi szónokokkal szemben más hangot ütöttek meg a szociáldemokraták: „...Azért vonultunk ki Petõfi szobra elé, mert szégyenkezve tapasztaltuk, hogy miként becstelenítik meg Petõfi emlékét azon nyárspolgár lelkek, akik minden március 15- én összegyûlnek szobra elõtt... Kivonultunk Petõfi szobra elé, hogy megmutassuk, mi szerint mi vagyunk azok, akikben Petõfi szelleme tovább él mindaddig, amíg gyõzedelmeskedni [nem] fog..." (NÉPSZAVA, 1899. MÁRCIUS 17.) 1919 A dualista rendszer összeomlott. Romjain új örökösök léptek fel: „A diadalmas forradalom elsõ márciusi ünnepe ünnep az ünnepek között, az idõk végéig piros betûs napja a magyar historia ünnepszegény kalendáriumának. Amirõl hetven év elõtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15-e többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petõfi szobra elõtt, afféle félig tiltott, félig megengedett és az illendõség korlátai közé beszorított »emlékezzünk régiekrõl« - de ne nagyon, csak annyira, amennyire a dinasztiának és a hadseregnek kedves, hanem immár fölszabadított ünnepe a magyar népnek..." (MAGYARORSZÁG, 1919. MÁRCIUS15.) Landler Jenõ így beszélt a Petõfiszobornál 1919. március 16-án: „...A magyar ugaron a tavaszi szél sohasem súgta még bíztatóbban proletárfülekbe, hogy »lesz még egy március«. És ha tudjuk, hogy közel az idõ, amikor álmaink valóra válnak, akkor elmondhatjuk, hogy a mi munkánk nem volt hiábavaló. Ez az utolsó március, amikor arról beszélünk, hogy lesz még egy március..." (NÉPSZAVA, 1919. MÁRCIUS 18.)

1920-1945

1945-1959

1960-1990

Összeállította: MÁTHÉ PÁL

forrás: sulinet